Felkérés

Iskolai emlékek és Hunyadi Tanár Úr Gyöngyösorosziban

 

Ez most nem egy novella címe, hanem egy most kezdődő „életszakasza” az iskolánknak és benne elsősorban Hunyadi Lászlónak. Ez elég vaskos képzavar olyan dologgal, ill. személlyel kapcsolatban, aki már nincs kézzelfoghatóan közöttünk. Megpróbálom röviden elmesélni, hogy került az iskola egy része és szellemisége a Mátra tövébe:

A hányattatás akkor kezdődött, amikor bezárták az iskolaépületet és több mindennel együtt a nagyméretű tablókat el kellett helyezni valahol. Sokan segítettek, amíg lehetett a tablók a MÁFI-ban voltak, de volt osztály, aki hazavitte. Amikor már a MÁFI-ból is vinni kellett, belépett a segítők sorába Magyar Balázs iskolatársunk (végzett 1969-ben), akinek egy óriási ásvány gyűjteménye van Gyöngyösorosziban, Károly-táró előtt, egy nagy épületben –Ásványok Háza – elhelyezve, kiállítva. http://matracsillaga.hu Hely volt, akarat a segítésre volt, odakerültek a tablók. Mondhatom szívet melengető belépni egy kiállításra, ahol a falakat a mi tablóink, és az iskola zászlaja díszíti a sok szalaggal, amit a végzősök tettek rá.

Hunyadi Tanár Úr halálakor újabb megmenteni való anyag elhelyezésére lett igény. Ebben is Magyar Balázs segített, magánidejében, saját szállítóeszközzel, elhozta Pilisről a Tanár Úr könyv-hagyatékát. A hatalmas könyvtár elég sokrétű gyűjtemény. Itt várnánk a segítséget, mert sok ezer könyvet kell szétválogatni, letakarítani, rendszerezni, számítógépen regisztrálni, beszámozni. Nagyon sok vallási témájú, szak-, szépirodalmi-, és egyéb könyv, folyóiratból és kéziratos anyagból áll ez a hagyaték. A Tanár Úr 71-ben végzett osztályából kezdődött a szervezés a segítésre. Több lelkes, már ráérő nyugdíjas iskolatársunk állt be május elején könyvet tisztogatni, válogatni, számítógépes listába írni. A kezdeti nagyobb létszámú munkacsapat után a következő alkalommal kevesebben jöttek, mert nem kedvez a nyári időszak, nem érnek rá annyian. A segítőknek, aki több napra is le tudott jönni, a közelben Magyar Balázs szállást biztosított, sőt elhalmozott minket a vendégszeretetének kézzelfogható jeleivel is. Nagyon fontos lenne, hogy többen jöjjenek segíteni, mert nem maradhatnak a ládák a kiállítótérben. Sok „kincs” kerül elő, aminek részben helyben a múzeumban lesz helye, de a legtöbb könyvnek az lenne a sorsa, hogy eladnánk és a kapott összeggel a Tanár Úr családját lehetne támogatni. Ez lehet, hogy nem lesz nagy összeg, de könyvet nem lehet kidobni, valahogy gazdára talál minden. Mellékelek egy pár képet, ami az eddigi „kalákák” alkalmával készültek, hátha a szép környezet kedvet csinál többeknek is a munkához.

Magyar Balázs lelkesedése, áldozatvállalása és munkabírása csodálatra méltó, nagyon sokat köszönhetünk neki az iskolai hagyaték megmentésével kapcsolatban és az emlékek méltó kiállítása is az ő érdeme. Köszönet érte!

A következő hosszabb hagyatékrendezési alkalmat az augusztus 12-14-i hétvégére tervezzük, de aki csak egy napra ér rá, őt is szeretettel és sok munkával várjuk.! A munka poros, és jó, ha hozol laptopot.

Jó szerencsét: Wehovszky (Izápy) Zsóka 1971-ben végzett iskolatársatok.

Kapcsolattartó: Földessy Ancsa. E-mail: <rapkayne.anna@gmail.com>

 

                                           

                                                                   ♥ ♣ ♠ ♦

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Gyászhír

 

 

 

 

 

Gyászhír

 

 

Dr. Bognár Lászlóné, sz.: Soproni Jolán 2016. október 20-án örökre eltávozott közülünk.

Puzder T.

 

 

 

 

 

Kedves Gyászoló Család!

Tisztelt Rokonok, Ismerősök, Iskolatársak, Barátok!

 

Megrendülten állunk itt, Dr. Bognár Lászlóné, született Soproni Jolán hamvai mellett.

 

Soproni Jolán Zalaszentgróton született, 1936. szeptember 14-én. Munkáscsaládból származott, édesanyja – Megtért Erzsébet – téglagyári munkás, édesapja – Soproni Ede – molnár volt.

A II. világháborúban gyerekként otthon volt, olyannyira, hogy egy orosz katonaorvos vette ki a manduláját a verandájukon egy jutalomcsokiért. Az általános iskolát Zalaszentgróton végezte végig kitűnő eredménnyel.

Gimnáziumban szeretett volna tovább tanulni, de 1950-ben édesapját „internálták” hivatalos vád és ítélet nélkül több mint két és fél évig, mert molnárként a gazdáknak a bevitt búzáért cserébe lisztet adott vissza. Édesanyja ekkor ment a téglagyárba dolgozni, hogy nevelni tudja két kislányát, a húga akkor 8 éves volt.

1951-ben indult Nagykanizsán a Vegyipari- ásványolajbányászati- és geológiai technikum, ahol kollégiumi elhelyezést kapott és „véletlenszerűen” a geológiai osztályba írták be tanulóként, amiről akkor még semmit sem tudott.

A technikum 4 évét is végig tiszta kitűnőként végezte, amely annyiban volt különleges, hogy minden tanév más-más helyen és épületben zajlott. A második osztályt a budapesti vegyipari technikum Thököly úti épületének alagsorában, a harmadik osztályt Kőbányán a Szent László téren, egy fabarakkban és végül a negyedik osztályt Albertfalván, a volt községháza épületében végezte, amely végül sok éven át az iskola maradt.

Az első geológiai technikumi osztály 50 fő feletti létszámmal indult, többnyire olyan Zala megyei diákokkal, akiknek „fogalmuk sem volt” arról, hogy mi az a geológia. Ebbe az osztályba iratkozott be későbbi férje, Bognár László Budapestről, aki a Madách Gimnázium helyett szándékosan választotta ezt az iskolát éppen a földtan miatt. 1955-ben érettségiztek, ekkor az osztálylétszám 27 fő volt, osztályfőnökük Vitális György volt.

A technikumi tanulmányok befejeztével geológus technikusként első munkahelye a Dorogi Szénbányászati Tröszt volt, mert vőlegényével közösen úgy döntöttek, hogy egymást követően végzik el az egyetemet. Dorogon – Venkovits István által kidolgozott – olyan vízelemzési eljárást alkalmazott, amellyel lenn a bányában pillanatok alatt ki lehetett mutatni, hogy a vágatokban szivárgó víz az karsztvíz-e, vagy sem. Egyedül járt le a szénbánya valamennyi karsztvíz által veszélyeztetett aknájába. Ha szivárgó vizet észleltek a bányászok, és az elemzés karsztvizet mutatott ki, azonnal leállíthatta a fejtést. Tény az, hogy az alatt a másfél év alatt, míg ő ott dolgozott, nem volt a Dorogi Szénbányák aknáiban jelentősebb vízbetörés.

1956. október végén Dorogról gyalog Budapestre jött vőlegénye, Bognár László szüleihez, akit hazahívtak az egyetemről, és aki több társával együtt a Múzeum körúti épületeket őrizte az esetleges fosztogatóktól.

1956 novemberében, amikor még nem indult be a rendes termelés a bányákban és a tanítás az egyetemeken, kalandos körülmények között mindketten hazautaztak Zalaszentgrótra, ahol gyors elhatározással karácsonykor összeházasodtak, a pesti szülőket távirati úton hívták meg. Úgy gondolták, ha férj és feleség lesznek, a sors kevésbé választhatja el őket egymástól. Most karácsonykor lennének 60 éves házasok.

1957. elején „racionalizálás” történt szinte mindenütt az országban, így Dorogon is, ahol állítólag nem tudták, hogy ki is az a Bognár Lászlóné, ezért elbocsájtották. Ezt követően segédmunkásként dolgozott három hónapig egy asztalos műhelyben, ahol főzte az enyvet, söpörte a faforgácsot és bevásárolt a munkásoknak.

Az eseményeket ismerve egy fotóriporter lány bevitte a Parlamentbe – ahonnan ekkor a Magyar Rádió adásait továbbították – és egy ismert riporter elbeszélgetett vele a történtekről, amit nemcsak a szülei hallottak Zalaszentgróton, hanem azok a diákok is, akikkel együtt járt a technikumba. Mivel ők tudták, hogy Joli volt az iskola legjobb tanulója, sikerült elérni, hogy a Szabó József Geológiai Technikum akkori igazgatója, Medgyes Béla felvette technikus tanárnak, végül is nyugdíjazásáig itt dolgozott. Tanárként ő volt az egyetlen, aki közel 37 évig, nyugdíjazásáig hű maradt az iskolához.

Mint technikus tanár Barátosi József tanár úr felügyelete alatt kezdett, a labor és a szertár lett a munkahelye és félig-meddig otthona is, mert imádott tanítani. A technikumban, majd a szakközépiskolában kémia-, majd ásványtani, kőzettani és talajmechanikai laboratóriumi gyakorlatvezetőként végezte mindennapi munkáját.

A tanítás mellett ő volt az iskolában a közönségszervező, sikerült elérnie, hogy sok tanulónak színház- és operabérlete legyen. A kis létszámú iskola sok diákja akkoriban rendszeresen járt színházba és nem volt olyan előadás, ahová ő ne tudott volna jegyet szerezni. A tanítás mellett sokáig vezetője volt a fotószakkörnek, ahol sok diákkal megszerettette a fényképezést és a vele járó szaktevékenységet (filmelőhívást, képkidolgozást, retusálást stb.).

1960-ban megszületett Attila fia, majd 1962-ben Júlia lánya. Mindketten diplomások lettek és 3-3 unokával örvendeztették meg a „Nagyit”. Sajnos már nagyon beteg volt, amikor 2015-ben megszületett dédunokája.

Nagy örömmel vállalta, mikor először megbízták 1967-ben osztályfőnöki teendőkkel (1967-71), amit nagy odaadással, lelkiismeretesen teljesített. Örömmel végezte tanári munkáját és férjével boldogan együtt nevelték két gyermeküket. 1972-ben kitüntetéssel végezte el a Budapesti Műszaki Egyetem Gépészmérnöki Karán, levelező hallgatóként a műszaki oktató szakot.

Az iskola jellegéből adódóan sokat vitte a diákokat évközi tanulmányi kirándulásokra és terepgyakorlatokra. Ezeken mindig lelkesen kísérte a tanítványait, néha bizony a saját gyerekeivel együtt, akik a diákokkal együtt ismerték meg az országot, a földtani értékeket és az akkori bányahelyeket. Volt olyan alkalom is, amikor diákjaival együtt szilvesztereztek a Börzsönyben egy kulcsosházban, vagy nyaranta kísérte Őket külföldi (Kelet-Németország, Csehszlovákia vagy Jugoszlávia) tanulmányutakra.

A második osztályfőnöki megbízatása során - 1971-től 1975-ig - már Albertfalva mellett 1973-tól Tatabányára is járt tanítani, mert attól kezdődő tanévtől a Péch Antal Bányaipari és Aknászképző Technikum és Szakközépiskola épületében is volt képzés. Tatabányán is volt osztályfőnök, utolsó osztálya 1988-ban érettségizett.

Az iskola tanárai közül egyedül ő vállalta az állandó ingázást, ami addig nem is volt olyan rossz, míg a Tatabánya-Felső vasútállomás működött, de mikor azt megszüntették, attól kezdve buszon is kellett utazni a vasútállomástól az iskoláig és vissza. Amíg az iskola melletti vasútállomás működött, addig a közlekedése ugyanannyi ideig tartott, mint az albertfalvai több-átszállásos villamosozás.

Ahogy haladtak az évek és közeledett a nyugdíj ideje egyre fáradtabban és nehezebben viselte az utazást – főleg a tatabányai buszozást. Nyugdíjba 1991-ben ment. Ekkor a nevelés-oktatás érdekében végzett többé évtizedes áldozatos munkáért megkapta a PEDAGÓGUS SZOLGÁLATI EMLÉKÉRMET.

Munkájáért erkölcsi elismerést leginkább diákjaitól kapott. A földtan területén végzett magas színvonalú oktató-nevelő tevékenységéért tanítványai kezdeményezésére a Magyarhoni Földtani Társulattól 2012-ben megkapta a Lóczy Lajos emlékPLAKETt-et.

Nyugdíjasként már nem tudta igazán élvezni a szabadságot, mert férje 1994-es nyugdíjba vonulását követően együtt ápolták férje édesanyját, akinek 2000-ben bekövetkezett haláláig egy-egy iskolai eseményre, osztálytalálkozókra már csak egyikük tudott elmenni az otthoni állandó felügyelet miatt.

2002-ben egészségében kedvezőtlen változás állt be, szervezetében egy nagyon ritka szívdaganat fejlődött ki. Ezt követően egyre több, újabb és újabb egészségügyi problémával küzdött. Férje és családja odaadóan óvta, gondozta, ápolta. Szervezete legyengült, idén május utolsó napján ismét kórházba került, ahonnan már nem térhetett haza. Erős akarata ellenére betegségei legyőzték szervezetét.

2016. október 20-án végleg itt hagyta családját, rokonait, ismerőseit, iskolatársait és tanítványait.

 

Joli-nénire – érettségi után megengedte, hogy Joli-ként szólítsuk és tegezzük – mint technikumi iskolatársra, osztályfőnökre, oktató-nevelő tanárunkra is emlékezünk.

Az iskolában-iskolákban eltöltött több, mint negyven év alatt mindenki ismerte, megismerte. A „laborban”, amely „második otthona” volt, mindig megtalálható volt, a problémáikkal hozzá forduló diákoknak ajtaja mindig nyitva állt. Bizony sokszor kellett a viharfelhőket eloszlatni a tanáriban a fejünk fölül, akár tanulmányi, akár magatartási okból tornyosultak azok felettünk.

Osztályfőnökként, diákjaira „mint Anya gyermekeire” úgy vigyázott, óvott, védett minket. Szerető gondoskodását hálátlan kamaszként nem nagyon, csak később, néha évekkel, vagy évtizedekkel később, felnőtt fejjel értettük meg.

Munkássága során tanárként pontosságra, precizitásra nevelt, mindig diákjait óvta, Őket tanácsokkal látta el. Tanulmányi és osztálykirándulásokon mindenkihez volt néhány szava, gondolata, nemcsak azokhoz, akik kegyeit keresték. A kirándulásokon együtt tudott örülni velünk, ha valamelyikünk egy különlegesen szép ásványt vagy ősmaradványt talált.

Az első technikus osztálynak – amelyben együtt tanult későbbi férjével – közösen szervezték éveken keresztül az osztálytalálkozókat, sokszor a saját lakásukon. De nemcsak ennek az osztálynak, hanem azoknak is, amelyeknek Ő volt az osztályfőnöke. Osztályai kedvelték, amelyre jellemző, hogy az egyik évben az akkor ballagó diákjai a hatemeletes bérházuk udvarán adtak bányászdalokból „szerenádot” az „OFŐ”-nek az érettségi előtti nyári estén.

Rendszeresen eljárt tanítványai osztálytalálkozóira, ameddig a körülmények és az egészsége megengedte. Férjével együtt gyűjtötték az iskola történetét felölelő fényképeket, amelyet rendszereztek, digitalizáltak témák, évfolyamok, osztályok szerint, megírták visszaemlékezésüket, elsősorban a saját évfolyamuk történetéről.

Iskolatársakkal beszélgetve-visszaemlékezve JOLI-ra, van, akinek a színházi közönségszervezési tevékenysége, van, akinek a kirándulásokon vállalt szerepe, van, akinek „Anyai gondoskodása” jut eszébe. Az oktatás-nevelés iránti elkötelezettsége, következetessége mindenkiben tiszteletet ébresztett. Emberi magatartása példamutató minden korosztály számára.

JOLI bizonyára az égiekben már találkozott elhunyt ismerőseivel, rokonaival, tanártársaival, diákjaival.

Nem felejtünk el! Nyugodj BÉKÉBEN!

(Puzder T. búcsúztatója)

 

 

               2012-ben a Magyarhoni Födtani Társulat Lóczy Lajos emlékplakettet adományozott Jolikának, fenti életutat ismertető írás ennek mellékleteként jelent meg.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

---

 

 

 

Gyászhír

 

Dr Hunyadi László

1936-2016

 

Geológus térképész, teológus, építésföldtani szakmérnök, mérnök tanár, hittan tanár, földrajz tanár, földtani szakértő, egyetemi magántanár. A középiskolai földrajzoktatás országos szakértője, érettségi vizsgatételek lektorálója, az emelt szintű érettségi földrajz anyagának egyik kidolgozója. Kutatási területei: geológia földrajz- és földtanoktatás, vallástörténet, vallásföldrajz, történelem-földrajz. Számos középiskolai és egyetemi tankönyve jelent meg. 

 

Képek a temetésről (Árpás E.L. fotói):

https://drive.google.com/drive/folders/0B2ZgMvh2AV1kMl9DOE1sN005Vms?usp=sharing

 A 71-esek fotói:

https://goo.gl/photos/SUXD1ahhaDDcEtYJ6

https://goo.gl/photos/5w7WpLs3d4kg6dbDA

 

 

1. Hunyadi László Tanár Úr búcsúztatására

A Tanár úr  1971-ben érettségizett – legjobb tudomásunk szerint  első – osztályának nevében pár búcsúszó a Tanár Úrról:

Nehéz feladat dr. Hunyadi László Tanár Úr igazi szakmáját megnevezni, de a hívatását könnyebb - egész életén át tanította a középiskolásokat  a Szabó József Geológiai Technikum (akkor Budapesten, később Tatabányán) majd a Szentendrei Ferences Gimnázium falai között, és közben pár évig a Közlekedési és Távközlési Műszaki Főiskolán is.

Ez idő alatt  a természettudományok változatos fajtáit  vette sorba, pl. a geológia, térképészet, földrajz  tárgyak keretében, és irányította a tanulók százainak érdeklődését e területek felé. Mindezt végig Pilisen lakva, napi több órát vonatozva, buszozva, hévezve végezte, amelynek olyan hozománya is volt, hogy többeket a településről  is  e tudományok felé terelgetett. Tudása átadásán túl emberséget is tanított, ami  főleg felnőttként visszanézve, és a világ jelenlegi állapotában különösen értékes útravaló!

Nyugdíjba vonulása után  nagy kedvvel kezdte el sokrétű tudását írásba foglalni,  kiadót keresni  (ezúton is tanítani). Természettudományi tudását a felnőttként elvégzett teológiával ötvözve  9 könyve jelent meg, amelyek ma már csak könyvtárakban , és egy-két szerencsés tanítványánál lelhetők föl, ahol nem csak őrzik, hanem sokat forgatják is őket, érdekes tartalmuk, és könnyen olvasható (tanári)  stílusuk miatt.

Jelenleg  folyamatban van legutóbbi, általa 2001-ben átdolgozott vallásföldrajzi tárgyú könyvének aktualizálása, a  kiegészített  könyvanyag újra kiadása érdekében.

Pár éve egészsége , főleg mozgásképessége megrendült, így a négy fal közé kényszerült, ahol a könyvei között, ideje nagy részét olvasással töltötte, mert egész életében a folyamatos tanulás volt az egyik kedvenc időtöltése.

Múlt év végén, huzamosabb kórházi kezelést követően  felesége áldozatos ellátása ellenére ez már nem volt fenntartható, azóta a régi tanítványok segítségével felesége házában kialakított „betegszobában” élte napjait, míg egy sajnálatos baleset következtében ismételten kórházba nem került. Majd, amikor az állapota a kezelések következtében megfelelően  javult, stabilizálódott,  átkerült  a Ceglédi Toldy Ferenc Kórház állandó felügyeletet biztosító Ápolási osztályára, ahol az elmúlt több,  mint fél évben tisztességgel ellátták, ápolták . Hála istennek továbbra is megtartotta  jó természetét, és belső békéjét, így az ápolók is szerették, illetve még új barátságokat is kötött.

Felesége,  Mari  mindvégig áldozatosan ellátta, látogatta, bármilyen betegséggel, nehézséggel küzdött maga is.

Már elindult egy kezdeményezés, hogy módot találjunk rá, hogy ne csak megőrizzük emlékét, hanem megfelelően gondozzuk is a tőle kapott „örökséget”, gyűjtsük össze, és keressünk méltó módot rá, hogy bemutassuk az általa teremtett és képviselt értékeket, hogy ezek  úgy a kollegák és tanítványok, mint az ifjabb nemzedék számára megismerhetők és követhetők legyenek.

Ehhez kell majd a megfelelő formát, és a szükséges támogatást megtalálni.

Addig is, míg ez konkrét formát ölt, mi ittmaradottak a Tanár úr emlékét megőrizzük, és példáját igyekszünk továbbadni.

 

2016. október 11.

 

 

2012-ben Lóczy Lajos emlékplakette adományozott a Magyarhoni Földtani Társulat, az ehhez tartozó életutat ismertető írás: