Tartalom:

• Barátosi József: Emlékeim a Budapesti Szabó József Geológiai Technikumról
• Szablyár Péter: Requiem egy iskoláért
• Drótos Szilárd kiegészítő levele a Szablyár Péter által összeállított névsorhoz
• Csík Zoltán további kiegészítő levele a tanárok listájához (részlet)
• Bognár László és Bognárné Soproni Jolán: Emlékeink az iskola történetéből (Az iskola létrejöttének 60. évfordulóján rendezett Iskolanapon)
• Józsa László: Beszámoló a "Szabó József" Geológiai Technikum barlangkutató csoportjának 1966. évi munkájáról
• Tokody András: A Bükköny u-i épület története
• 1965. MÁJUS 6-ÁN MATEMATIKA ÓRÁRÓL KIHÍVTAK ÉS ELVITT A POLITIKAI RENDŐRSÉG..

       

 

---

 

 

 

Barátosi József:

EMLÉKEIM A BUDAPESTI SZABÓ JÓZSEF GEOLÓGIAI TECHNIKUMRÓL

 

Részletek a Földtani Tudománytörténeti Évkönyv 1979.8. számában megjelent azonos című cikkből (Magyarhoni Földtani Társulat Bp.1981., 195-209 p.)

 

 

Nagykanizsán, az ottani vegyipari technikum negyedik párhuzamos első osztályaként, az 1951/52. tanévben kezdődött meg Magyarországon a középfokú geológus oktatás. Mint a budapesti vegyipari technikum igazgatója tapasztalatcsere látogatás során ismerkedtem meg a geológus tagozattal és ottani problémáival. A miniszté­riumnak tett jelentésemben javasoltam, hogy a geológus képzést egyetemi városba tegyék, ahol több segítséget kaphat az ország egyetlen geológus képzése fejlődésében, és olyan városba, mint Veszprém vagy Budapest, ahol a környék földtani felépítése jó lehetőséget ad az egynapos gyakorlati kirándulásokhoz.

 

A minisztérium már a következő tanévben Budapestre, a vegyipari technikumba helyezte át a geológus tanítványokat. A vegyipari technikumban szűkében voltunk a tantermeknek és most újabb két osztályt elhelyezni, az alagsorban tudtuk csak megoldani.

 

Nagyrészt vidéki diákjaink elhelyezését kollégiumokban kellett biztosítani. A Lórántffy Zsuzsanna úti, majd a Thököly úti diákotthonban a lányok, a Szabó Ilonka utcai, végül a Rózsák terén lévő diákotthonban nyertek elhelyezést a fiúk. Már a nyári termelési gyakorlatukon meglátogattam leendő tanítványainkat Balatongyörökön és Szegeden.

 

 

A vezetésemre bízott kétféle iskola két minisztérium helyett egyhez, a Bánya-Energiaügyi Minisztérium (BEM-hez), annak Oktatási Osztályához tartozott, én a geológiai tagozat igazgatóhelyettese lettem. Az új tanévben már 3 geológus osztályról kellett gondoskodni az elhelyezés és a tanári kar szempontjából. A BEM Oktatási •Osztálya felhatalmazott, hogy a geológus tanulóknak keressek önálló épületet az 1953/54 tanévre. Ez augusztusban volt. Találtam üres iskolaépületet Kőbányán, a Pataki István téren. Igaz, csak fabarakkokat, le­bontásra ítélve, de a Fővárosi Tanács iskolája már kivonult onnan és nekünk jó lesz, míg újat találunk.

 

Megvolt az önálló épületünk, megszületett az önálló geológiai technikum. Tantermünk elég volt, a vegyipari technikum régi padjait megkaptuk, az egyik tanteremben volt a tanári szoba és az, iskola-vezetés, gondnok együtt, egy tanterem volt a tornaterem. A szeptemberi tanévnyitó ünnepélyt az előírt időben tudtuk megtartani, erre a tanévnyitó ünnepélyre a Magyar Állami Földtani Intézet (MÁFI) egykori professzoromat, dr. Mauritz Bélát küldte ki. Megvolt az önálló geológiai technikum önálló tanári kara is. Az iskolához kinevezett első tanárunk Mattyasovszky Jenőné volt, aki a vegyipari technikumból jött velünk. A már ott is oktató Vitális György volt a geológusunk, Vendl Anna a geológus technikusunk, Korber Ernő tanította a földrajzot, biológiát, őslénytant, Kelemen László dr. a fizikát, matematikát, Weörös Gyula dr. a magyar és orosz nyelvet, Rajnavölgyi Géza dr. a történelmet, Barátosi József a kémiát. Sok munkát jelentett gondnokunknak, Iffy Istvánnak és valamennyiünknek az iskola szakszerű felszerelése, amit a lehetőség és szükségszerűség egyeztetésével lehetett és kellett beszereznünk folyamatosan. Nagy segítséget jelentett, hogy a vegyipari technikumi oktatásunk idejéből beszerzett filmvetítőgépet magunkkal vihettük.

Még nagyobb volt az örömünk és az ifjúság lelkesedése, amikor a MÁFI-tól kiállító szekrényeket kaptunk és a tanulóink által a gyakorlati kirándulásokon és a .termelési gyakorlatokon már eddig gyűjtött ásványokat, kőzeteket és ősmaradványokat kiállíthattuk.

 

Abban a tanévben, és azután még vagy 15 évig, sűrűn kerestem fel az általam ismert professzorokat, tanácsot kérni tőlük, irányítást kapni, hogy a geológiából középfokon mit tanítsunk, merre fejlődjön a ránk bízott egyetlen geológiai technikum. Néhai Vendl Aladár, Papp Ferenc, Vadász Elemér, Vitális Sándor, Kertai György, a MÁFI vezetői és osztályvezetői, a földtani tanszékek ma is élő akkori vezetői szívesen fogadtak és felkarolták iskolánkat.

 

Az 1954/55-ös tanévre már újabb épületbe költöztünk. Kőbányáról Albertfalvára (Bp.XI.Szabadság út 18.), egy emeletes kőépületbe és az iskola itt működött 22 évig, mindaddig, amíg Tatabányára, a Péch Antal Aknászképző Bányaipari Technnikum épületébe nem költözött, ahol jelenleg is működik. Az 1954/55-ös tanévben, dr.Medgyes Béla igazgató vette át az iskola vezetését. Épületünk kicsi volt: 4 tanterem, 3 szertár, konyha, ebédlő volt minden, tornatermünk nem volt. Tanári szobánk kicsi, az igazgatóhelyettes ugyanabban a szobában dolgozott. Ebben a tanévben a geológiai technikum már 4 osztályra fejlődött fel, minden évfolyamból az I. osztálytól a IV. osztályig volt osztályunk, az iskola tanuló létszáma körülbelül 100 fő volt. Az volt a vélemény, hogy évi 25-30 geológus technikus képzése elég lesz Magyarországnak.

 

Rendezvényeinket, iskolanapunkat a MÁFI és a szakmai egyetemi tanszékek geológusai felkeresték, előadásokat tartottak nálunk, velünk éreztek, segítettek mindenben. Iskolánkat Szabó Józsefről, a legnagyobb és legkiválóbb magyar geológusról neveztük el, akinek a Kerepesi úti temetőben lévő sírját nevenapján mindig megkoszorúztuk. Több esetben a Magyarhoni Földtani Társulattal egyidőben vonult ki diákságunk.

 

A technikumban tanított tantárgyakat és azok anyagát úgy állítottuk össze, hogy kettős célját legjobban elérhesse. Szükséges volt mindazokat a tárgyakat tanítani, amelyeket általában a középiskolák tanítottak. Ezek a következők voltak: magyar, orosz, történelem, matematika, testnevelés, majd a szakközépiskolában a világnézetünk alapjai. Szakmánkat előkészítő tantárgyaink voltak: földrajz, biológia, fizika, kémia, szabadkézi rajz, ábrázoló geometria. Szaktárgyaink voltak: általános földtan, ásványtan, kőzettan, őslénytan, történeti földtan, Magyarország földtana, teleptan, térképismeret, szakrajz, bányaműveléstan föld- és bányaméréstan, mélyfúrás-kutatás, munkavédelem és 1959-től elektrotechnika. Gyakorlati órák voltak: kémiai, ásványtani, kőzettani, növény- és állattani, őslénytani, földtörténeti, Magyarország földtani, teleptani, föld- és bányaméréstani; majd 1968-tól (szakközépiskola) geofizikai gyakorlat. A földtani és a földtani vonatkozású tárgyak irányító tanmenetét és a gyakorlati kirándulások tervét Vitális György dolgozta ki.

 

Az első, második, harmadik és negyedik osztályok tanévenkénti együttes óraszáma 136 és 140 között változott, a szakközépiskolában (tudomásom szerint) 149 lett. Ebből az óraszámból évi 23, majd lassan 27-29 lett, a négy évfolyam gyakorlatokra fordított óráinak együttes óraszáma.

A Szabó József Geológiai Technikum tanulói nem lettek szakbarbárok. Igyekeztünk velük megszerettetni szaktárgyaikat éppen úgy, mint a nem szaktárgyaikat. Ezt bizonyítják szakköreink, ünnepélyeink, rendezvényeink is. Volt sportkörünk, énekkarunk, színjátszó csoportunk, fotókörünk és természetjáró csoportunk. Természetesen volt geológiai, őslénytani és kémiai szakkörünk is. Igaz, hogy ekkor már a négy osztályra tervezett iskola minden osztályában párhuzamos A és B osztályokat találunk. Eleinte összesen 8 osztály volt, majd néhány éven át 12 osztályban oktattak tanáraink. Iskolánkba felvételre jelentkező mindig sok volt. Azokat eleinte felvételi kirándulásokon és ilyen célú vizsgán kellett megszűrnünk, később sajnos már csak ún. beszélgetések során kereshettük ki a jobban a mi iskolánkba valókat.

 

A négy tantermes iskolánk most már csak anyaiskola. Tanáraink a XI. kerületi Kaffka Margit gimnáziumban, a Váli utcai iskolában és a Bükköny utcai kollégiumi épületünk (ezt időközben szerveztük meg) három tantermében tanítanak az anyaiskolán kívül is. A délelőtti oktatásunkat délután folytattuk tanulószoba szükségszerű működtetésével, valamint esti és levelező tagozaton. Első délutáni tanfolyami oktatásunkat már a Thököly úti vegyipari technikumban kezdtük. Itt a MÁFI-val együtt "káderképző" tanfolyamon segítettünk. Majd megszerveztük a "Bányász levelező tagozat"-ot, nálunk eddig csak vidéken lehetett bányász-levelezőt végezni. 1958-tól geológus levelező tagozatunk is volt. Természetesen ennyi munkához egyre több és több szakembert kellett óraadó tanárként foglalkoztatnunk. Később a bányász levelező tagozat nálunk (férőhely hiányában) megszűnt.

REQUIEM EGY ISKOLÁÉRT...

(In memoriam Szabó József Geológiai Technikum)

 

 

2000. novemberében megkezdődött, majd néhány hét múlva be is fejeződött a budapesti Fehérvári út 118. számú (korábban Szabadság út 18.) egyemeletes épület bontása. Ebben az épületben működött a hazai középfokú geológusképzés anyaiskolája, a néhai Szabó József Geológiai Technikum. Jóleső érzés volt, hogy régi osztály- és iskolatársaim közül többen felhívtak telefonon, aggódva az épületen 1990-ben elhelyezett – és most a bontás miatt eltávolított -  emléktábla sorsa miatt.(1.fotó).A tábla megvan, jelenleg az Albertfalvai Helytörténeti Gyűjtemény raktárában, bízva abban, hogy egyszer visszakerülhet a Fehérvári út – Építész utca sarkán emelendő új építmény falára…

 

Az már csak a sors különös fintora, hogy az épület fizikai megsemmisítésére az iskola 1951-ben történt alapítása 50. évfordulóján került sor. Talán ez a két esemény egybeesése késztetett arra, hogy összefoglaljam az iskola történetét és a requiem (gyászmise) latin szó eredetével (Requiem aeternam dona ei Domine – Adj neki Uram örök nyugodalmat) kicsit szembeszállva (hiszen szakmánkra sem az örök, sem a nyugalom nem jellemző) egy jövőbeni „feltámadás” mellett érveljek.

 

A kezdetek…

 

Az 1951-52-es tanévben a nagykanizsai Vegyipari Technikumban indult az első – geológus technikusokat képző – osztály, amelyet a budapesti Vegyipari Technikum akkori igazgatójának – Barátosi Józsefnek – javaslatára az 1952/53-as tanévben már Budapestre telepítettek át.

 

A budapesti Vegyipari Technikumban nem volt elegendő hely az immár három évfolyamnak, ezért a Bánya- és Energiaügyi Minisztérium felhatalmazta Barátosi Józsefet – akit időközben a geológiai tagozat igazgatóhelyettesévé neveztek ki – önálló iskolaépület felkutatására. Így került az 1953/54-es tanévre az iskola egy megüresedett Pataki István téri barakképületbe, ahol már saját tanári karával kezdődhetett meg az oktatás (Mattyasovszky Jenőné, Vitális György, Korber Ernő, Kelemen László, Dr. Weörös Gyula, Dr. Rajnavölgyi Géza, Vendl Anna és Barátosi József személyében).

 

Az 1954/55-ös tanévet ismét új épületben kezdte meg az iskola, immár négy osztállyal, ekkor költözött a hajdani albertfalvai elöljáróság épületébe, a Szabadság út 18. szám alá, ahol 22 évig működött. A nappali képzés mellett különböző lélekszámú esti és levelező oktatás is folyt az iskolában (földtani „káderképzés  bányász levelező, majd geológus levelező tagozatokon).

 

Ez az épület még az akkori kor követelményeinek sem felelt meg. Négy tanterem (ebből 2 csak egy harmonika fallal kettéválasztva, így az iskolai ünnepségek „nagyterméül”, a március 15-i iskolanapok „bálterméül” is szolgált) szénfűtésű kályhákkal fűtve. A 3 szertár (föld- , ásvány-, és őslénytani; kémiai-, és geofizikai-, geodéziai) az évről évre gyarapodó gyűjtemények, eszközök egyre nehezebb elhelyezhetősége miatt csak nagy ügyszeretettel volt használható. A tanári szoba és igazgatói iroda a földszinten kapott helyet. Az udvari toldaléképületekben konyha és ebédlő, testnevelés-szertár, fotólabor, gazdasági iroda és gondnoki lakás fogta közre azt az udvart, ahol a szűkös belső folyosók miatt az óraközi szüneteket töltöttük. Az úgynevezett hátsó kertben egy kosár- és kézilabdapálya, néhány szabad téren is felállítható „kínzóeszköz” (nyújtó, korlát, gyűrű) és egy „iskola-kert” kapott helyet. Tornaterem az iskolában nem volt, így a téli időszakban különböző fővárosi iskolákban (Rózsák tere, Fényes Elek Közgazdasági Technikum) folyt a test-nevelés, ill. a középiskolai kosár-, és kézilabda, valamint a tornász-bajnokságokon induló csapatok felkészítése.

 

A fénykor…

 

A technikumban az 1951-es évkezdettől évfolyamonként egy osztályt oktattak. Kezdetben – majd néhány évi szünet után 1964-től ismét - lányokat is felvettek. Az általános közismereti tárgyak (magyar, orosz, történelem, matematika, testnevelés) mellett a szaktárgyak alapozásához a földrajz, biológia, fizika, kémia, szabadkézi rajz és ábrázoló geometria oktatása folyt. Szaktárgyként oktatták a következő tárgyakat: általános- és történeti földtan, Magyarország földtana, ásvány-, kőzet-, és őslénytan, teleptan, térképismeret, szakrajz, bányaműveléstan, föld- és bányaméréstan, mélyfúrás-kutatás, geofizika,  munkavédelem. A hatalmas anyagmennyiséget még az akkoriban 6 napos heti oktatási rend mellett is csak magas heti össz-óraszámban lehetett tanítani. A heti óraszámok közel egynegyedét a szaktárgyak gyakorlati órái (kémiai-, ásványtani, kőzettani-, növény- és állattani, őslénytani, földtörténeti, teleptani., föld- és bányamérés-tani, Magyarország földtani és 1968-tól geofizikai tették ki. Az évfolyamonként 10 napos tanulmányi kirándulások időigénye tovább növelte a szorgalmi idő zsúfoltságát.

 

Ez a négy osztályos iskola olyan „önzáró”, szerves egységet alkotott, ahol a pedagógusok zömének szakmai elhivatottsága, elkötelezettsége pótolta, sőt felülmúlta az elégtelen feltételrendszerből adódó hiányokat. Az iskolának volt „szelleme”, képes volt olyan erőteret létesíteni, amelyben a különböző érdeklődésű tanulók szinte automatikusan beálltak saját pályájukra. Ebben nagy szerepe volt az oktatott anyag természet-közeliségének, évmilliókat átölelő perspektívájának, az ok-okozati összefüggések kézzel foghatóvá tételének. Mindenki ismert mindenkit, az eseti tekintély-elvűség nem okozott szakmai-lelki törést senkiben. A kirándulásokon, nyári gyakorlatokon a terepen töltött nem kis idő összekovácsolta az osztályközösségeket.

 

Névadónk – Szabó József – március 14-i születésnapja a legnehezebb politikai időszakokban is lehetőséget teremtett a forradalom és szabadságharc méltó megünneplésére, hiszen ilyenkor zajlottak az „iskolanapok”, versenyekkel, iskolabállal, névadónk sírjának megkoszorúzásával a Kerepesi-temetőben (bronz mellszobra azóta a fémhulladék-gyűjtők áldozatává vált!).

 

Az 1968-ban elvetélt „új gazdasági mechanizmus” közoktatási „reformja” és következményei a geológus technikus képzés sorsát is megpecsételte. Az iskolát szakközépiskolává minősítették, így az utolsó technikusi minősítő vizsgát 1972-ben tették.

 

Irány Tatabánya…

 

A szakközépiskolává válással megszűnt a korábbi hagyományos – kirándulással és terepi képesség-felméréssel összekötött – felvételi. A tanulmányi eredmények és egy elbeszélgetés alapján döntöttek a bekerülésről. Megindult a „tömegképzés”, párhuzamos osztályokban, több helyszínen 8 majd 12 osztályban folyt az oktatás; az anyaiskolán kívül a Kaffka Margit Gimnáziumban, a Váli utcai iskolában és az iskola Bükköny utcai kollégiumi épületében.

 

Az iskola budapesti működését az anyaiskola épületének bontására hozott döntés pecsételte meg. Ennek megalapozatlanságát mi sem bizonyítja jobban, minthogy ezt követően majdnem 30 évig álltak még az ódon falak. Tatabányára telepítése az 1973/74-es tanévben kezdődött meg, két induló első osztállyal. Ezek az osztályok 1977-ben végeztek. A döntésben vitathatatlan szerepe volt annak, hogy a Tatabányán akkor már szintén szakközépiskolaként működő Péch Antal Bányaipari Aknászképző Technikum rokon szakterületet oktatott, és hatalmas épülete akkor szinte teljesen kihasználatlanul állt, bezárással fenyegetve,  de kizárt, hogy a döntéshez az akkor kiteljesedő „Eocén-program” gazdaság-politikai levezénylése nem járult nyomatékkal mindehhez.

 

Végjáték Tatabányán…

 

Tatabányán 1973-1991. között a Szabó József Geológiai Szakközépiskolában 698-an szereztek képesített geológus, ill. geofizikus, valamint ezen belül technikusi minősítő vizsgával 58-an geológus technikus és 9-en geofizikus technikus oklevelet.

Négy éves geológus képzésre az 1984/85-ös tanévben vettek fel utoljára hallgatókat, az utolsó két osztály 1988-ban végzett. Ezek a tanulók két év szakterületi munka után tehettek geológus technikusi minősítő vizsgát.

 

Az 1981-ben indult geofizikus szakképzés, az utolsó hallgatók 1990-ben végeztek ezen a szakon.

1985-ben új rendszerű, 5 éves időtartamú technikus-képzés indult. Az 1998-ban végzettek voltak az utolsó nappali tagozatos geológus technikus hallgatók.

 

Az 1990/91-es tanévben – a kor kihívásainak megfelelve – környezetvédelmi geológus technikus szak indult, ennek alapképzésében a geológia jelentős teret kapott.

 

Az 1991-től már Szabó József Geológiai Műszaki Szakközépiskola néven működő iskolarészben 52 hallgató tett geológus technikus minősítő vizsgát, majd a már összevont Péch Antal Műszaki Szakközépiskola és Gimnázium intézményében további 100.

 

A befogadó Péch Antal szakközépiskola is folyamatos változásban volt. Az 1994/95-ös tanévben gimnáziumi képzés kezdődött (ekkor már Péch Antal Műszaki Szakközépiskola és Gimnázium az iskola neve, Szabó József nevét a kollégium őrizte 2000. júliusáig, amikor visszacsatolták az iskolához.) A gimnázium egyes osztályaiban csillagászati-földtudományi ismereteket oktatnak.

 

A hazai bányászat drasztikus hanyatlása következtében 1995-ben befejeződött a vájárképzés,  az 1997/98-as tanévben zárult az aknász képzés is.

 

1993-ban az iskola kizárólagos fenntartója Tatabánya Polgármesteri Hivatala lett.

Bár a környezetvédelem fokozott előtérbe kerülésével egyre nagyobb igénynek kellene jelentkezni a környezetvédelmi geológus technikus szakemberek iránt (ilyen képzés kizárólag itt folyik Magyarországon), ezt az igényt jelentősen mérsékli a felsőfokú intézményekben egyre nagyobb számban képzett környezetmérnökök megjelenése és alkalmazása.

 

A mai Szakközépiskola egyik – méltánytalanul kevéssé ismert – büszkesége a megújult és évről-évre gyarapodó ásvány-, kőzet és ősmaradvány gyűjtemény, amely az ország első három leggazdagabb oktatási gyűjteményeinek egyike. A több, mint 2000 darabot számláló ásványgyűjtemény szak-gyűjteményei (tematikus., rendszeres, mikro., iker-zárvány, kristályforma), a hasonló méretű ősmaradvány-gyűjtemény a gerinctelen állatvilág szinte minden csoportját felvonultatva, a földtörténeti- és Magyarország földtanát bemutató kőzet-ősmaradvány gyűjteménye méltó emléket állít alma materünk hajdani névadójának, Szabó Józsefnek. (A kézirat lezárásakor értesültem arról, hogy ez a gyűjtemény is veszélybe került a földtani profil háttérbe szorulása és „helyhiány” miatt. Sajnos tudjuk azt, hogy egy oktatási „bemutató” gyűjtemény biztos pusztulását jelenti annak raktári polcokra kerülése! Jó lenne megmenteni!)

 

Az átalakult, korábbi profiljait-arculatát elvesztett iskola őrzi hagyományait, a Jószerencsét! köszönés, a Bányász himnusz éneklése, az évenként ismétlődő fáklyás ballagás néhány percre még felidézi a „dicső múltat”.

 

Az új évezredben talán a kiegészítő, posztgraduális képzés területén van létjogosultsága a földtudományok oktatásának, akár levelező, akár érettségire épülő nappali képzés keretében. Ma még ehhez a „hardver”  és a szakoktató gárda „szoftver” ismeretanyaga rendelkezésre áll, de félő, hogy a szükségesség felismerése előtt mindez szerte foszlik.

 

Epilógus…

 

A requiem nem egy optimista hangvételű műfaj, bár a végén a feltámadást szokták az elcsüggedt megjelentek elé vetíteni.  A rendszerváltoztatás hajnalán, 1990. március 15-én szervezett iskolatalálkozó hangulata bizonyította, hogy az iskolánkban végzettek méltó pályát futottak be, szakmai összetartozásuk át meg átszőtte szakterületünk mindennapjait. Javasolom, hogy a szakma iránt elkötelezett kollégák, iskolánkban végzett, vezető pozícióban lévő szakemberek, a jövőt formáló oktatási programok kidolgozói elemezzék ennek a méltánytalanul háttérbe szorult oktatási területnek a jövőjét és próbálják új pályára állítani az ország jövőbeli fejlődése, a 21. század kihívásai és az európai integráció indikálta követelményeknek megfeleltetve.

 

Méltánytalan lenne egy iskoláról úgy megemlékezni, ha tanárainkról nem tennénk említést. A mellékelt felsorolás alfabetikus sorrendben kíséreli meg felsorolni tanáraink, igazgatóink nevét, remélve, hogy nem sok maradt ki közülük.

 

Végül köszönetet mondok Dr. Antal Sándor és Vincze Péter kollégáknak az iskola tatabányai vonatkozásainak összegyűjtéséért és bemutatásáért.

 

Szablyár Péter

geológus technikus

(1962-66)

okl. kohómérnök

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A Szabó József Geológiai Technikumban és utódintézményeiben tanított tanárok jegyzéke:

 

 

Agboca Mariann,

Antal Sándor dr.,

Bagyula László,

Bagyula Lászlóné,

Barátosi József,

Berkovicsné Veres Márta,

Bersényi Iván,

Bodor Sándor,

Bognár László dr.

Bognár Lászlóné,

Bölcs Istvánné dr.,

Csőregh László dr.,

Dravucz Kálmán,

Dzsida Ottó,

Engelné Németh Márta,

Facsinai László dr.,

Finta Gerő,

Füst Antal dr.,

Gajdos Sándor.

Garai Ákos,

Görög Klára dr.,

Görög Zsolt,

Hargitai Imra,

Hunyadi László dr.,

Illés Gyula,

Józsa László,

Kelemen László dr.,

Kelemen Zoltán,

Király Ernő,

Koblinger Jenőné,

Komjáthi László,

Korber Ernő,

Kovács József dr.,

Krolopp Endréné dr.,

Kürthy Erzsébet,

Lambert Ferenc,

Magyari Kálmán,

Matyikó Imre,

Mattyasovszky Jenőné,

Medgyes Béla dr.,

Ömböly Attila,

Pándi Zoltán,

Papp Elemérné dr.,

Perger István,

Molnár János,

Nagy István Zoltánné dr.

Puskás János,

S. Nagy Lajos,

S. Nagy Lajosné,

Rajnavölgyi Géza dr.,

Ruzsa Imre dr.,

Simonné Pásztor Erzsébet,

Somoskői Ervin,

Szamos Géza,

Szathmári Tamás,

Szerző Aladár,

Terbócs István,

Varga Bálintné,

Vendl Anna dr.,

Vigánti János,

Vincze Péter,

Vitális György dr.,

Weöres Gyula dr.,

Zsólyomi Zoltánné,

 

 

---

 

Drótos Szilárd kiegészítő levele a Szablyár Péter által összeállított névsorhoz

2011. 05. 01.

 

Jó szerencsét!

Tisztelt Szablyár Úr!

Most olvastam a Szabó József Geológiai Szakközépiskola törtenetéről szóló blogját. Elismerésem érte. A tanárok névsorát szeretném csak náhány névvel kiegészíteni és még így sem lesz teljes a lista, ebben biztos vagyok.
Mindenekelőtt Fodor Ágnes tanárnő nevével. Ő 1986-ban került az iskolához pályakezdőként magyar nyelv és irodalmat, valamint orosz nyelvet tanítani. Az orosz később angolra változott. Az ő édesapja Fodor István szintén tanított az iskolában (bár nem vagyok benne biztos, hogy geológusokat vagy aknászképzősöket). Szeretném megemlíteni Veres János tanár úr nevét, ő viszont geológus növendékeket tanított a mérés ismereteire. Matyikó tanár úrral voltak közeli barátok. Kimaradtak még a névsorból Bodor László (angol, magyar), Kósa László, Kisfaludy Béla, Vörös István (történelem), Fülöp Zoltánné (magyar, orosz, angol), Engel Angyal Zsolt (testnevelés), Mezővári Tibor, Mezővári Tiborné tanárnők, illetve tanár urak.

Üdvözlettel

Drótos Szilárd
London
Geo 1987-1991.

 

 

---

 

 

Csík Zoltán további kiegészítő levele a tanárok listájához (részlet)

2012. 02. 29.

 

A tanárok listájához én is hozzájárulnék még: Ármai Béla (Magyar nyelv- és irodalom), Vizeli Ferenc (történelem), Horváth Lajos (földtan gyakorlta), Drahos Róbert (matematika), Vachaja József (matematika), Benedek György (matematika), Fülöp Lászlóné (helyesen! – orosz), Kiss Zita (orosz) ők bennünket tanítottak!

 

Kívánok további sikeres kutató- és gyűjtőmunkát! Ha még előkerül valami a múltból, akkor szívesen továbbítom!

 

Jó Szerencsét!

 

Csík Zoltán
1984-1988 (A osztály)
geológus technikus

 

 

---

 

Bognár László és Bognárné Soproni Jolán

EMLÉKEINK AZ ISKOLA TÖRTÉNETÉBŐL

(Az iskola létrejöttének 60. évfordulóján rendezett Iskolanapon)

 

 

 

 

Tekintettel arra, hogy feleségemmel osztálytársak voltunk -  és a második évtől (ahogy ma mondanánk) együtt jártunk – sokban közösek az emlékeink. Képesítő vizsgáinkat követően ő a dorogi szénbányához került, én az ELTE geológus szakán kezdtem tanulmányaim.

Az iskola budapesti történetének feleségem talán a leghűbb tanúja, mert az ő dorogi másfél évét követően    – miután 1956. december végén Bognár Lászlóné lett a neve – az akkori törvényeknek megfelelően   – 1957. február 1-én az ún. racionalizálás eredményeképpen utcára került. 3 hónapos munkanélküliség után az akkori igazgató (Medgyes Béla) felajánlott neki egy technikus-tanári állást, amelyet betöltött 1976-ig Budapesten, majd 1991-es nyugdíjazásáig Tatabányán.

 

1950/40. sz törvényerejű rendelettel hozták létre a technikumokat. Ennek  eredményeképpen 1951 szeptemberében Nagykanizsán a Vegyipari, Ásványolajbányászati- és Geológiai technikum egyik osztályaként indult meg hazánkban a középfokú geológusképzés. Egy osztály (53 fővel) alkotta akkor a geológus technikusnak induló osztályt.

 

Diákéveink személyes emlékei

 

Első emlékem, hogy általános iskolás koromban – mert otthon nem volt könyvtárunk – a Szabó Ervin könyvtár rendszeres látogatója voltam. Elolvastam Camille Flammarion magyarul megjelent ismeretterjesztő művét (Népszerű meteorológia), amelyben egy 15. századból eredeztetett rajz volt, ahol egy ember a Földre hajló égbolt nyílásán keresztül a mennybe tekint, ezt én kétségbe vontam (erről utólag az is kiderült, hogy maga Flammarion rajzolta) – ő ugyanis „asztronómusnak” vallotta magát és elég fura elképzelése volt a világról. Ezt követően az Élet és Tudomány ide vonatkozó cikkeire specializáltam magam, hogy megtudjam az „igazságot”. 1951 nyarán hallottam az emeletünkön lakó egyik szomszédunktól, hogy Nagykanizsán indul egy Geológiai Technikum, nyomban elindultam a Madách Gimnáziumba kiiratkozni. Innen – a minisztériumi engedélyekkel a zsebemben – szeptember 4-én Nagykanizsán beiratkoztam 52-ik diákként az I/d osztályba, amelyik az iskola geológiai tagozata volt.

Feleségem úgy került az iskolába, hogy akkor Zalaszentgróton nem volt középiskola és neki kollégiumos iskolába kellett iratkozni, a miénk pedig egy újonnan induló iskola volt kollégiummal. Neki persze fogalma sem volt a geológiáról, mint ahogy Zala-megyei osztálytársaink többségének sem. Osztálytársaink többségét ugyancsak „beiskolázták”, többnyire zalai falvakból vagy Nagykanizsáról.

Egymást akkor nagyon utáltuk. Ő azt tartotta, hogy nekem mint budapestinek, kivételeznek a tanárok, én meg azt hittem, hogy ő egy magoló mintadiák. Azt fel sem tételeztem, hogy ő első olvasásra megjegyezte a tananyagot, pedig így volt.

 

Az iskolában töltött 4 év annyira összehozta osztályunk közösségét, hogy szinte mindenki a szakmából ment nyugdíjba, sőt azóta barátokká lettünk. Szinte az ország bármely részére el kellett utazni, mindenütt volt vagy van valaki, aki segít a szálláskeresésben vagy az ügyek elintézésében. Ma már bátran kijelenthetjük, hogy az osztályunkból minden, még élő osztálytársunk a barátunk, akivel minden évben összejövünk egy-egy baráti találkozóra vagy csak „úgy”, mert jó egymást újra látni.

 

Az első tanévben Tibold Jolán volt az igazgató, Hetesi Magdolna (mat-fiz tanár) volt az osztályfőnökünk és geológiához közelálló tantárgyaink „csak a földrajz, kémia és a növény- és állattan” volt. Ebben a tanévben biológia „gyakorlatként” a helyi vágóhídra jártunk, ahonnan boncolni való szerveket kaptunk, melyeket „játékból”  néha megettünk nyersen. Én a marhatüdővel megbirkóztam, de a marhaszem már nekem is sok volt. Növényeket gyűjtöttünk, amelyek metszeteit mikroszkópon vizsgáltuk. Pécsi kirándulásunk alkalmából a Misina-tető mellett a Lidtke -borpincével is megismerkedtünk. Létrejött egy kultúrcsoport is az iskolában, amelyben színjátszással és tánccal foglalkoztunk. A helyi laktanyában Darvas Szilárd jelenetekkel szórakoztattuk a katonákat. A lányoknak különösen nagy sikere volt a tánccsoporttal, amelynek kísérője tangóharmonikán Kőhalmi Miki volt.

Sportoltunk: Első kosármeccsünkön 172:6-ra kikaptunk a Gimnázium csapatától, később kisebb arányban. Sakkoztunk is a Fáklya SE-ben, Ekkor kezdett  Zalaegerszegen Portisch Lajos is, akivel mi is játszottunk. 1952 május 1-jén repülőnap volt ejtőernyős bemutatóval. Osztályunkból többen jelentkeztünk ejtőernyősnek. Ez lett iskola „ejtőernyős brigádja”,   amely megnyerte a fémgyűjtő versenyt abban a tanévben, amelyen sajnos nem voltunk tekintettel a magántulajdonra, mert minden mozdítható fémet (a lyukas zománcos edényektől kezdve kerítésekben használatos fémrudakig) „begyűjtöttünk”.

1952 május 14-én voltunk az első igazán szakmai gyakorlaton: Lovásziban és Bázakerettyén gazolintelepet és fúrótornyot tekintettünk meg. Megünnepeltük a pedagógus napot is a magunk módján: a baj csak az volt, hogy tanáraink kertszomszédai felismerték azokat a virágokat, amelyeket előző éjjel az ő kertjükből „valamilyen csavargók” elloptak.

Június 15-én az osztályból négyen sikeres ejtőernyős ugrást hajtottunk végre egy Li-2-es utasszállító gépből. (Az ejtőernyős ugrás előzménye számomra szerencsésen végződött, mert nem dobtak ki az iskolából, mert az első emeletről kiugrottunk nagyszünetben néhányan diáktársaink nagy ovációja kíséretében, egy másik alkalommal pedig fémgyűjtésre hajtva a kollégium padlásáról kellett „menekülni” - ejtőernyő nélkül – mert az igazgató feljött és azt kereste, hogy mi okozhatta a mosdó feletti víztartály tövénél meglazult néhány tégla lezuhanását a mosdóba. Mi persze nem tudhattuk, hogy az a bazi nagy tartály, amit a téglák lezuhanásáig rángattunk, a mosdó víztartálya.)

 

A tanév végére már biztos lett, hogy a geológiai tagozat (I/d. Osztály) Budapestre költözik. Ezt a költözést – és az ezzel együtt járó kollégiumot – 11 osztálytársunk nem vállalta, ők átiratkoztak valamelyik másik osztályba.

 

Nyáron már üzemi vagy termelési gyakorlatokon is részt vettünk. Feleségem Nyirádon dolgozott a Bauxitkutató Vállalatnál, én pedig Szegeden az Egyetem Földtani Tanszékén, de ennek keretében Kiskundorozsmán vízkutató fúrásoknál voltunk segédmunkások. Itt látogatta meg Barátosi tanár úr - későbbi igazgatónk és feleségem iskolai főnöke – a fiú- és a lánycsoportot is a fúrásoknál.

 

A második osztályt Budapesten a 2. Vegyipari Technikum (a későbbi Petrik Lajos) alagsorában kezdtük és ebben a tanévben már geológiai tárgyak is felkerültek a tanrendünkre (térképészet, ásványtan, őslénytan, földtan) és szaktanáraink is voltak: Barátosi József (ásványtan), Koch Nándor (földtan) Korber Ernő (térképészet) és tanév közben jött az akkor leszerelt osztályfőnökünk Vitális György, aki ásványtant, földtant és őslénytant tanított, valamint a gyakorlati óráinkat vezette. Ennek a tanévnek az elején 32 volt az osztálylétszám. Első terepgyakorlatunk osztályfőnökükkel 1952 okt. 26-án volt a Csillaghegy-Rókahegy-Péterhegy útvonalon.

 

Mivel nem voltak demonstrációs anyagaink, ásvány-, kőzet- és ősmaradvány-gyűjteményünk, ebben az évben kezdtük meg a terepgyakorlatokon a gyűjtemények alapjait lerakni. Először meg kellett tanulni a megfelelő ép kőzetet kiválasztva a kézipéldány faragást és szakszerű kőzetpéldány-cédulázást, hogy annak alapján földrajzilag és földtanilag is pontosan azonosítható legyen a minta. Ősmaradványok esetén a gondos preparálással érhettük el, hogy az adott példány azonosítható legyen és állagát is megőrizze. Természetesen ebben a tanévben még nem alakult az iskolának saját gyűjteménye, hiszen helyünk sem volt a vendéglátó iskolában. Annyit azonban sikerül elérni, hogy 1952 március végén, mikor igazgatónk és osztályfőnökünk tapasztalatcserére Nagykanizsára utazott a volt iskolánkba, magukkal vittek egy ajándék-kőzetgyűjteményt.

A tanév befejeztével ismét bányákhoz  és szakvállalatokhoz osztottak be mindenkit gyakorlatra: feleségem Gyöngyösoroszi ércbányánál, én az Országos Érc- és Ásványbánya gyöngyösi kirendeltségénél dolgoztam – valójában a Gyöngyössolymoson az asztagkői kvarcitbánya mellett laktam és Márton Gyula geológussal a földtani térképezésben segédkeztem.

 

A harmadik osztályt Kőbányán fabarakkokban kezdtük. Címe: Szent László tér 24. (Közben lett Pataki István tér), de a Liget utcáról is volt bejárata.

Ebben a tanévben földtörténet, kőzettan és mélykutatástan, valamint geológiai szakrajz (valójában mérőszámos ábrázoló geometria) voltak a szaktárgyaink a hozzájuk tartozó gyakorlatokkal.

A gyakorlatok keretében – gyűjteményeink kezdetleges volta miatt is – sokszor látogattuk az ELTE és a Nemzeti Múzeum gyűjteményeit, miközben szorgalmasan gyarapítottuk a terepgyakorlatokon az iskola példányait is. Ebben a tanévben a téli szünet hosszabbra nyúlt és szénszünettel folytatódott, mert annyira rossz volt az időjárás év elején – a faépületeket elég nehéz volt ilyenkor kifűteni. A tavaszi rossz idő miatt sok terepgyakorlatot májusra kellett halasztani.

 

A szokásos nyári gyakorlatra mindketten Rudabányára mentünk (OÉÁ és MÁFI) egy csoportban, osztályfőnökünk Vitális György jóindulatú támogatásával – mert hogy akkor már együtt „jártunk” tanáraink tudtával.

 

A negyedik osztályt ismét új helyen kezdtük. A költözés végén a „honfoglalás” 1954 augusztus végén volt. Ekkor foglaltuk el az albertfalvai volt községháza épületét a Szabadság út 18. alatt. Ez végre egy olyan épületnek bizonyult, amelyben 22 évig maradt az iskola.

Addig, míg csak 4 osztály volt elfértünk az épületben (az emeleten az utcára két tantermet  később egybenyitották egy harmonikás deszkafallal, hogy esős időben az ünnepségek és rendezvények alkalmából mindenki elférhessen), majd a későbbiek folyamán a Kaffka Margit gimnáziumban, a Mezőkövesd-, a Bükköny- és a Váli utcában is voltak kihelyezett osztályok, mert volt olyan tanév, amikor 3 párhuzamos első osztály is indult (olyan nagy volt a kereslet középfokú geológusra, mert a korábban végzettekkel annyira megelégedettek voltak a vállalatok és bányák).

 

Negyedikben már bányaműveléstan, geodézia, geofizika, teleptan, mélyfúrás- és kutatás, valamint Magyarország földtana tantárgyakkal és ezek gyakorlataival egészült ki a szakképzésünk. A szakképzés keretén belül – szakköri munkaként – minden szaktárgyból ún. mintafüzetek készültek, amelyekbe a tanári magyarázatok mellett pauszpapíron készült rajzokat, szelvényeket ragasztottunk, ezek természetesen mára megsárgultak és annyira töredezettek, hogy széthajtani sem lehet. Ezeket a mintafüzeteket a hosszabb ideig hiányzók is felhasználhatták tanulmányaik kiegészítéséhez, vagy a bárki az év végi vizsgákhoz.

Itt kell feltétlenül megemlíteni, hogy mi voltunk az egyetlen olyan évfolyam – az akkori oktatási törvénynek vagy rendeletnek megfelelően – amelynek minden tanév végén ún. kis-érettségit kellett tenni. Ez abból állt, hogy minden tanév végén 5 tantárgyból (közismereti és szaktárgyból) tételek húzásával szóbeli vizsgát is tettünk, amelynek eredményeképpen az év végi értesítőben (bizonyítványban) – még változhattak az év közben megszerzett érdemjegyek.

 

Az első félév legnagyobb – nem szaktárgyi – eseménye Déry Tibor: Talpsimogató c. színdarabjának előadása volt (ezt velünk egyidejűleg a Katona József színházban Sinkovits Imre főszereplésével is játszották, majd ott „levették a műsorról”), melyet a tervezett egy előadás helyett kétszer adtunk elő a Központi Bányász Klubban pénzért (egy belépőjegy ára 4 Ft volt és az 1018 Ft nettó bevételünk bőven fedezte az osztály érettségi bankettjének költségeit).

 

Az 1954-55-ös tanév második felében már kevesebb terepgyakorlatunk volt a képesítő vizsgára való tekintettel. Április másodikán tartottuk iskolánk névadó ünnepségét, amikor elhatároztuk, hogy minden évben március 15-én tartjuk meg az Iskolanapot, amely egyben Szabó József születésnapjának ünnepe. (1922. március 14-én Kalocsán született és Budapesten halt meg 1894 április 10-én.)

 

Az utolsó terepgyakorlatunkon a Tétényi fennsíkon készült az első színes dia, melyet nagyon nehéz volt megtekinthető állapotra restaurálni.

 

Az osztály történetében leírtam, hogy a 27 érettségit tett diáknak mi volt az első munkahelye. Ennek érdekessége az, hogy heten innen is mentek nyugdíjba!

 

Sajnos mára már nyolcan örökre elhagytak bennünket.

 

Feleségem másfél évi kitérőt követően – első munkahelye volt a Dorogi Szénbányák, ahol Venkovits István geológus vízelemzési módszerét alkalmazva, bányabeli mintavételezést követően gyorselemzéssel meghatározta, hogy a vágatokban a szivárgó víz nem karsztvíz-e, amelynek a betörése a bányába emberéleteket veszélyeztethetett volna – három hónapos munkanélküliség után lett technikus tanár az iskolában 1957 nyarától.

 

Barátosi József műhelyfőnök beosztottjaként a Dorogon használt vízelemzést is elsajátították a diákok, hogy az akkor működő vízveszélyes bányák vízbetöréseit megelőzzék a későbbi munkahelyeiken.

 

Ő a gyakorlatokon kívül – társadalmi munkában – színházi közönségszervező is volt a budapesti évek alatt.

A közelmúltban megtaláltunk két olyan régi határidőnaplót, amelyben „könyvelte” a jegyeladást és a darabokat, amelyekre a diákok jegyet vásároltak. Érdekességképpen megemlíthetünk néhány, ezzel kapcsolatos fontos tényt.

1960-ban – amikor még minden évfolyamon csak egy osztály volt – csak a diákok körében 35 főnek volt operabérlete, és a havi színházjegy eladás 50-100 db körül mozgott, igaz, hogy akkoriban egy-egy jegy ára 10-20 Ft körül volt, beleértve az operaházi jegyeket is.

Egy másik példa: 1969 szeptemberében a Mózes, III. Richárd, Az ember tragédiája, Félkegyelmű, Széchenyi és a Vörös postakocsi című színdarabokra 106 db jegy kelt el 1467 Ft. értékben, és az a diák aki csak egy db jegyet kért, az nyilván személyesen nézte meg a darabot és nem a szüleinek vette. Októberben csak 71 jegy fogyott (a színdarabok: Akiért a harang szól, Csók, Mona Marie mosolya, West Side Story, Két úr szolgája, Játék a kastélyban, Valami mindig közbejön, Mózes, Kegyelmes asszony portréja, Tévedések vígjátéka). A címekből következik, hogy az „átkosban” nem csak szovjet darabok mentek a színházakban. A közönségszervezői „jutalmat” én arattam le, mert a cserébe kapott jegyekkel elmehettem a színházak jelmezes főpróbáikra délelőttönként, amikor az iskolában természetesen tanítás volt.

 

Visszatérve az iskola budapesti működésének történetére, mégis néhány számadat: 1955 és 1971 között nappali tagozaton 516-an kaptak geológus technikusi oklevelet. Közben 1968-as tanévtől már a szakközépiskolába vették fel a jelentkezőket és 1976-ban végzett Budapesten az utolsó szakközépiskolás diák. Ezalatt 1973 és 1976 között Budapesten és Tatabányán egyaránt folyt a tanítás, ami elsősorban a tanári kar számára volt nehezen megoldható feladat, ezért ebben az időben sok tanárcsere történt.

 

Az iskola budapesti történetét joggal nevezte fénykornak Szablyár Péter a Requiem egy iskoláért c. cikkében.

 

Ebben az időben olyan osztályközösségek alakultak ki sok esetben, amelyek évekig, évtizedekig kitartottak, amelyekben a barátságok – függetlenül a későbbi életpályák különbözőségétől – mind a mai napig megmaradtak. Ehhez az évközi terepgyakorlatok, az  iskolában működő szakkörök – ebben kiemelkedő szerepet játszottak a barlangászok – és  a nyári táborok, itthon és külföldön egyaránt hozzájárultak. 1955 nyarán az első nyári tábor a Gulács oldalában olyan sátrakkal zajlott, melyeket kölcsönkaptunk és jó részüket a diákok és szüleik javítgatták ki, hogy használhatók legyenek. A földtani programok helyett az első napon a nemesgulácsi gazdáknak segítettünk kévét hordani, hogy a közelgő 3 napos eső előtt befejezhessék az aratást. Később az iskola saját sátrakat vásárolt, ezeket hazai és külföldi táborozásokkor már a kor követelményeinek megfelelően lehetett felhasználni.

A  iskola barlangász diákjairól külön könyvet lehetne írni. Itt csak azt emelném ki, hogy a Várbarlang megnyitása a nagyközönség számára Barátosi tanár úr vezetésével a barlangász diáktársaink önzetlen és áldozatos munkája révén valósulhatott meg, ők a túravezetést is vállalták szabadidejükben (1965-1975-ig).

A szakszerű mintavételezés megtanulása eredményeképpen a diákok kőzetgyűjteményeket állítottak elő, ezeket a Tanszergyártó Vállalatnak eladtuk és a nyári terepgyakorlatok költségeire fordítottuk és pl. ebből csónakokat is vettünk.

 

1956-ban az iskolanapra lett kész iskolazászlónk, amelyet Mattyasovszky tanárnő tervezett.

 

Tatabányán

 

Tatabányán a Péch Antal Aknászképző Technikum épületében kapott helyet iskolánk. Feleségem 18 éven keresztül járt le naponta Tatabányára, sokáig 6 napos munkahéten.

1973 szeptemberétől folyamatosan Tatabányára települt a budapesti SzJGSzK 2 elsős osztállyal (50 fiú és 10 lánytanulóval) A fiúk között 3 Dél-Jemeni diákkal. 1976 szeptember 1-től a SZJGSzK minden osztálya Tatabányán kezdett és 1980 szeptemberétől az iskola áttért a 11 napos tanítási rendre (minden második szombat munka- és tanítási szünet). Ettől a tanévtől a két iskolában szaktantermi oktatás kezdődött.

 

1989-90 es tanévben a társiskolában jelentkezők hiányában megszűnt a vájáriskolai a mi iskolánkban a geofizikus ágazati képzés.

 

1990 őszén létrejött a Péch Antal és a Szabó József Alapítvány. Ugyanekkor ipari környezetvédelmi szak indult iskolánkban.

1991-ben Tatabányáról ment nyugdíjba feleségem és ezt követően a technikum ill. a szakközépiskola történetének nyomon követése is felettébb bizonytalan. 1994 január 1-től kormányhatározat alapján az iskola felügyelete és fenntartása Tatabánya Megyei Jogú városhoz került és ekkor az eddig közös szakközépiskola neve is megváltozott: Péch Antal Műszaki Szakközépiskola és Gimnázium lett. Szabó József nevét egy ideig a kollégium viselte, majd ez is a város több iskolájának lett a kollégiuma. Ezt követően az ipari környezetvédelmi szakközépiskolai képzés folyt és fakultációban fel lehetett venni a földtudományt is a gimnáziumban.

 

Egyedül azt lehetett eldönteni, hogy Tatabányán a szakközépiskolában 698-an tettek érettségi vizsgát 1976 és 1991 között geológus ill. geofizikus szakon. Tekintettel arra, hogy technikusminősítő vizsgát csak két év szakmai gyakorlat után lehetett letenni, pontosan nem ismeretes, hogy ezekből az érettségizettekből pontosan hányan szereztek technikusi oklevelet.

Annyi bizonyos, hogy 2000-es adatok szerint a Szabó József  Geológiai Műszaki Szakközépiskolában 52 fő tett technikusminősítő vizsgát és további 100 fő a Péch Antal Műszaki Szakközépiskola és Gimnáziumban.

 

Epilógus

Tekintettel arra, hogy iskolánk összetartó ereje – a sok viszontagság és a sorscsapások ellenére – mérhetetlenül hatalmas, voltak és vannak közöttünk olyanok, akik mindent elkövettek, hogy az iskola volt tanítványai összetartsanak, a budapesti iskolanapok megszűnését követően megszervezték a lehetséges találkozókat. Ilyen volt az 1990. március 15-i iskolanap az Építők székházában, majd a 2005. március 21-i találkozót a Földtani Intézetben és most ez a mai napon, az iskola indulását követően 60 évvel itt a Stefánia palotában. A nélkül, hogy sok nevet sorolnék fel, tessék végigolvasni az adott rendezvények szervezőinek aláírását, akik mellett nyilván sokan közreműködtek, hogy az egyes évfolyamok volt diákjai tudjanak az eseményekről. (Címlisták, telefonszámok, munkahelyek stb.)

 

Itt szeretnék köszönetet mondani mindazoknak, akiknek köszönhetjük, hogy ennyi év után ismét láthatjuk egymást és beszélgethetünk a fiatalságunkról és az életünk meghatározó eseményeiről.

 

Remélem még sokáig annak szellemében végezzük munkánkat – bárhol is legyen az – ami iskolazászlónkra van hímezve: Magyar hazád földjét szeresd, titkait kutasd!

 

 

 

 

---

 

 

 

Józsa László:

BESZÁMOLÓ A "SZABÓ JÓZSEF" GEOLÓGIAI TECHNIKUM BARLANGKUTATÓ CSOPORTJÁNAK 1966. ÉVI MUNKÁJÁRÓL

MKBT Beszámoló

 

 

 

 

 

Engedélyezett munkahelyeinken végzett munka

1. Feltáró kutatás

a/ Kevélynyergi-zsomboly

A feltáró tevékenységet ebben az évben kizárólag a zsomboly 1965-ben feltárt szakaszán, a Zászlós-teremben végeztünk. Innen két kutatótárót hajtottunk egymással párhuzamosan, de ellentétes irányban. Mindkét táró a gömbfülke-sor feltételezett irányába /fő törésirány/ haladt, esetleges újabb termek feltárására irányult. Az erősen elagyagosodott végpontból hajtott tárókban a bontás igen nehéz. Az újonnan feltárt rész /1965 április/ maga is egy emeleti része a barlangrendszernek, így szellőzése nem kielégítő. A benntartózkodás harmadik órájában már a légzés nehézkessé válik. A jövőben esetleg akkumulátoros lámpákkal próbálkozunk dolgozni. Ez a jelenség az aknák végén még fokozottabban jelentkezik. Az itt dolgozók 15-20 percnél tovább nem tevékenykedhetnek. Ez az oka annak, hogy ezeken a biztatónak nevezhető helyeken eddig még nem értünk el jelentősebb eredményt.

 

b/ Ezüsthegyi Szabó József-barlang

Az 1965. május 1-én feltárt barlang esetleges további folytatásának tisztázására az év tavaszán /április 2-7. / kutatótábort szerveztünk. A tábor ideje alatt nem tártunk fel újabb szakaszokat, azonban tisztáztuk a barlangi vízfolyás eredetét és útját a barlangban.

c/ Aranylyuk-zsomboly

A bejárati akna veszélyessége miatt feltáró munkát nem végeztünk.

2. Feldolgozás /térképezés, fényképezés, adatgyűjtés/

a/ Kevélynyergi-zsomboly

A barlang feldolgozása Haas János technikusi képesítő szakdolgozatának megírása keretében zajlott le. Ez év januárjában végzett munka eredményeképpen a barlangot kitöltő agyagban mélyített kézi furások száma /a korábbiakkal együtt/ elérte a 10-et. Újabb szelvények felvételére is sor került. Az év első hónapjában közel félszáz fénykép készült a barlang földtani sajátosságairól. Részletes anyaggyűjtés, szakirodalom összeállítás, a barlangi vizek kémiai vizsgálata, bezáró kőzetek kőzettani-, ásványtani-, kőzetfizikai sajátosságainak vizsgálata tette egésszé a szakdolgozatot.

 

b/ Ezüsthegyi Szabó József-barlang

Ezt a barlangot dolgozta fel Szablyár Péter technikusi képesítő szakdolgozatában. A feldolgozás a barlang kőfejtőjének feltérképezésével, a bejárat beszintezésével kezdődött. A barlang teljes felmérése lehetővé tette az alaprajzi térkép és a kiterített szelvény megszerkesztését. A részletes földtani anyaggyűjtés tisztázta a barlang bonyolult genetikáját. A barlangban Csekő Árpád /FTC/ és a csoport tagjai nagyszámú fényképfelvételt készítettek. A barlang felmérése és a barlangi vizek vizsgálata tisztázta a vízfolyásnak eredetét és rendkívül érdekes eredményekre vezetett. A barlang hárshegyi homokkő és dachsteini mészkő határán alakult ki. A hagyományos módszereken /szemcse elemzés, iszapolás / túl az ÉKME segítségével DTA vizsgálat alá is vettük a begyűjtött mintákat.

Mindkét szakdolgozat megkísérli a Kevély-csoport általános földtani képének felvázolását, feltételezett földtörténeti kialakulásának ismertetését. A szerzők munkáját a csoport a legmesszebbmenőkig támogatta.

 

3. Járatok biztosítása, karbantartás

a/ Kevélynyergi-zsomboly

A lejárati akna törmelékkúpjában mélyített veszélyes szakasz állandó és akut problémát jelent. Bár évekkel ezelőtt bányászok bevonásával az aknát kiácsoltattuk, de ennek felújítása és karbantartása egész évben folyamatos munkát jelentett. Állandóan veszélyeztetik az ácsolatot a felszínről ledobott kőtömbök, amelyek időnként még a védőácsolatot is átszakítják. Az idei nyári tábor jelentós részét arra fordítottuk, hogy a barlangi folyosókat kitisztítsuk, járhatóvá tegyük. Ez a munka az egész tábor tartama alatt megfeszített munkát igényelt. Munkánk eredménye az a viszonylag könnyen járható táró, amely az újonnan feltárt Jubileumi-, illetve Zász1ós-termekbe vezet. Úgy gondoltuk, hogy a táró kitisztítása á nagyobb keresztmetszet mellett a friss levegő problémáját is megoldja, ez azonban nem sikerült.

A terület többi barlangjában járatbiztosítási munkálatokat nem végeztünk.

 

4. Táborok, külföldi út, termelési gyakorlatok

1. Táborok

a/ Tavaszi táborunkat április 2-7-ig az ezüsthegyi Szabó József-barlangnál rendeztük meg. Az idő a sátortáborozásnak nem kedvezett. A 6 fős létszámmal tartott tábor eredményeiről a feltáró kutatások ismertetésénél már beszámoltunk.

b/ Nyári táborunkat július 18-t61 25-ig a Kevélynyergi-zsombolynál rendeztük meg. Az időjárás ismét nem kedvezett, de a járatbiztosítási munkálatokat -mint azt már az előbbiekben említettük - maradéktalanul elvégeztük. A tábor ideje alatt egy napot a Szabó József-barlangban töltöttünk, amelyről jó1 sikerült fényképfelvételek tanúskodnak.

 

2. Külföldi út

A csoport 4 tagja részvételével 3 hetes túrát szerveztünk Bulgáriába. A tengerpart és a nagymultú bolgár városok felkeresése mellett időnk jelentős részét a magas hegységekben töltöttük /Pirin, Rila /.

 

2. Jósvafői termelési gyakorlat

A kutatócsoport 6 tagja idén is az ÉKME jósvafői kutatóállomásán töltötte kötelező iskolai termelési gyakorlatát. Ez alatt az idő alatt lehetőségük nyílt a környék barlangjainak megismerésére. A termelési gyakorlat ideje alatt a csoport 3, már nem középiskolás tagja meglátogatta a fiukat és ugyancsak résztvettek a terület barlangjainak bejárásában.

Társulat felkérésére végzett kutatófurások a Várban

Az MKBT felkérésére ez év májusában az ERŐTERV épületének pincéjében, a Kevélynyergi-zsombolyban szerzett gyakorlat és tapasztalat felhasználásával, kutató kézi furásokat mélyítettünk, termelési problémák tisztázására.

Kapcsolataink más szervekkel

 

1. Csoportunk évek óta jó kapcsolatot tart fenn a Posta Központi Javitó Üzem Természetjáró Szakosztályával, ahonnan a táborozásainkhoz szükséges felszerelések nagyrészét kölcsönözzük.

2. Ez év tavaszán, május 26-án a MTI képes riportot készített a Kevélynyergi-zsombolyban. Sok kitűnő felvételt készítettek nagy nehézségek között. A képek több utcai tablón is megjelentek, s egy közülük rövid szöveggel a Pestmegyei Hírlapban is napvilágot látott.

Próbakutatások új munkahelyeken.

 

1. Ez év őszén a terület egyetlen, általunk még nem kutatott barlangjában, a Kápolna-barlangban végeztünk próbabontást. A törmelékben mélyített kutató-akna még kezdeti stádiumban van, de a folytatás biztatónak ígérkezik. A bontás folyamán sok recens csontmaradvány és egy gyűrűzött denevér-csontváz is előkerült.

2. A Kevély oldalában, a turistaház alatt egy forrást vettünk vizsgálat alá; Kis völgyzárógátat építettünk és vizhozammérésekkel próbáljuk tisztázni a forrás eredetét.

Az ezüsthegyi Szabó József-barlang megóvására irányuló tevékenységek .

Ez év tavaszán kéréssel fordultunk az Országos Természetvédelmi Hivatalhoz, a kértük, hogy a Szabó József-barlang bejáratánál a kőbányászatot állítsák le. A kőfejtőt bérlő Bagyura Márton azonban az első figyelmeztetést nem vette figyelembe és további kőfejtéssel életveszélyessé tette a barlang bejáratát. Ismételt kérésünkre az OTH közbenjárása alapján az erdőgazdaság utasította a bérlőt a régi fejtési terület felhagyására és új fejtési helyet jelölt ki számára. Ilyen formán a barlangbejárat további veszélyeztetése megszűnt. A gyors intézkedést ezúton is köszönjük. Munkaterületünkön kívüli egyéb barlangok bejárása.

Ez év nyarán csoportunk tagjai a következő barlangokat Járták be az Észak-borsodi-karszton: Baradla-, Béke-, Kossuth-, Vass Imre-, Porlyuk-, Szarvasól-barlangokat. A bükki túra során eljutottunk a létréstetői Szepesi-zsombolyba is.

Új méréssorozat beindítása a Kevélynyergi-zsombolyban

A Kevélynyergi-zsombolyban a csepegő vizek vizsgálatára és a vizhozamingadozás megállapítására elektronikus tranzisztoros távmérőkészülékeket készítettünk és építettünk be a barlangba. A mérések még kezdeti stádiumban vannak, de igen bíztatóak.

Beszámolónkban röviden, pusztán a tények felsorolására szorítkoztunk: Csoportunk munkája részletesen a közel egy évtized óta vezetett, fényképmellékletekkel ellátott csoportnaplóban van lerögzítve.

 

 

---

Tokody András:
A Bükköny u-i épület története

 

A Bükköny u-i kollégium épülete dr Zergi István (aki 1967-től 2,5 évet lakott benne) közlése szerint egy temetői komplexum volt. Ez került átalakításra. A kollégiumi szoba volt valamikor a ravatalozó (!). A mellette lévő termet használták később oktatásra is.

Egyébként a mai Sáfrány u. és Vasvirág u. találkozásánál volt található a régi albertfalvai temető, amit az 1970-es években számoltak fel végleg. A „fényképek” rovatban egy 1964-es légifényképet láthatunk az épületről Z.I. magyarázatával, valamint egy következő képen belerajzoltuk a mai környezetbe az elbontott épületet. A helyszín a budafoki remiztől északra a buszforduló területén található.

 

 

---

 

 

Dr Verrasztó Zoltán:

1965. MÁJUS 6-ÁN MATEMATIKA ÓRÁRÓL KIHÍVTAK ÉS ELVITT A POLITIKAI RENDŐRSÉG...

 

 

ADALÉKOK A

SZABÓ JÓZSEF GEOLÓGIAI TECHNIKUM  MÚLTJÁHOZ

ÉLMÉNYEIM ÉS EMLÉKEIM 1965-BŐL, ÉS AMI ABBÓL LETT….

Verrasztó Zoltán

I.

ELŐZMÉNYEK

 

     A Szabó József Geológiai Technikum  tanulójaként 1962-ben kezdtem meg  középiskolai tanulmányaimat, kedves  osztálytársaimmal  ez  évben,  2016-ban  tartottuk 50.-ik érettségi találkozónkat. Bár én nem érettségizhettem ezzel az osztállyal, csupán 1969-ben, az utolsó levelező évfolyammal , most másodszor hívtak meg volt osztálytársaim mindazokkal együtt, akik együtt kezdtünk.

     Az első meghívásnak nem tudtam eleget tenni még valamikor a ’90-es évek végén részben hivatali elfoglaltságaim – a Közép-Duna-völgyi Környezetvédelmi Felügyelőség igazgatója voltam akkor-, részben pedig betegségem „együttállása” miatt, így volt osztálytársaim túlnyomó többségével először találkoztam azóta, hogy 1965.  május 6-án délelőtt ½ 11-kor, matematikaóráról kihívtak és elvitt a politikai rendőrség.

     A rendkívül bensőséges találkozónk mindnyájunknak megindító volt, hiszen az 50.-ik –a 70.-ik életévünk felé közeledve- mindenkinek egyaránt  nosztalgikus  és ugyanakkor felkészülés a búcsúra –de számomra mindez hatványozott volt, hiszen   volt osztálytársaim túlnyomó többségével először találkoztam azóta, hogy 1965. május 6-án délelőtt ½ 11-kor, matematikaóráról kihívtak és elvitt a politikai rendőrség. Most szembesültem azzal, hogy osztálytársaim többségének fogalma sincsen arról, hogy valójában mi is történt!

      Ez adott inspirációt ahhoz, hogy leírjam, mit is csináltam, mit is csináltunk, és mi is történt valójában. A rendszerváltás után 26 évvel már nekünk sem mindig könnyű megérteni, hogy ’89 előtt „perszona non grata”-nak minősültem, így az is teljesen érthető, hogy mindenhonnét kimaradtam – utána viszont (sokakkal ellentétben!) szakmai teljesítményből szerettem volna megélni, nem múltbeli „üldözöttségem” érdemeiből. ’89 előtt mélyen titkolnom kellett múltamat, a ’80-as évek közepén még a Közép-Duna-völgyi Vízügyi Igazgatóság hidrogeológus területi előadója voltam, amikor csoportvezetőnk eltávoztával én lettem volna a szakmai  jelölt az előléptetésre –de a  vezetői értekezlet politikai alkalmatlanságom miatt másfél évig betöltetlenül hagyta inkább a posztot. Nem tudták, mit csináltam, nem tudták, mikor mi történt – de hogy én politikailag megbélyegzett vagyok, azt számon tartották.

     Úgy gondolom, a Szabó József Geológiai Technikum a maga korában is, a technikumok fénykorában, az ország egyik legjobb iskolája volt, elmélyült szakmai tudást éppúgy kaptunk, mint ahogyan nagyon kemény elvárásokat  teljesítve  kellett megtanuljuk a helytállást. Mindezeknek köszönhetem, hogy szakmai életutamban úgy tudtam „talpon maradni”, hogy mindig sokszorosan  túlteljesítve kellett bizonyítanom  alkalmasságomat – ez ahhoz volt elég, hogy megtűrjenek. De ahhoz elég volt.

     Végülis 1969-ben kaptam meg (a Technikum megszüntetésének folyamatában az utolsó levelező évfolyamon!) az elégséges érettségi bizonyítványomat (geológus technikus képesítő oklevél), 1976-ban a közepes minősítésű egyetemi diplomámat (földrajz szakos okl. középisk. tanár, okl. hidrogeográfus, okl. kartográfus, ELTE TTK ), 1993-ban cum laude egyetemi doktori címemet (vízföldtan, ELTE Alkalmazott- és Környezetföldtani Tanszéke), 2000-ben jeles környezetvédelmi szakmérnöki diplomámat (okl. mezőgazdasági környezetvédelmi szakmérnök, Szent István Egyetem Mezőgazdaság- és Környezettudományi Kara, Gödöllő ), majd szintén még 2000-ben  summa cum laude minősítéssel PhD tudományos fokozatomat (földtudomány doktora, ELTE Informatikai Kar Térképtudományi és Geoinformatikai Tanszék). Egyes vélemények szerint későn érő típus vagyok….

     Lássátok, mi történt, mit tettem, és hogyan tovább… Szolzsenyicin fogalmazta meg a „Gulág-szigetcsoport” c. nyilván sokatok által ismert könyvében, hogy sokat vívódott, szabad-e mindezt megírnia, sokak számára jelenthet veszélyt (hála Istennek, nálunk ez most már nem áll fenn, de emlékeket, személyképeket sérthetek!) – de úgy véli, a holtak felé nyújtandó igazság fontosabb, mint az élők iránti felelősség. A vívódás lényege analóg: Történelmi felelősségemnek érzem, hogy mindezt úgy megörökítsem Számotokra és a jövendő generációk számára, ahogyan történt –még ha ezzel sértek és bántok is olyan emlékeket és embereket, akikre mások más életutakből, élményekből és tapasztalatokból eredően tisztelettel és szeretettel emlékeznek-emlékeztek.

     Dr Görög Klára tanárnő tanította számunkra a magyar nyelv és irodalom tárgyat, mint erre nyilván mindnyájan jól emlékszünk. Arra viszont már nem biztos, hogy mindnyájan emlékeztek, hogy ő volt az Iskola párttitkára. A személyével kapcsolatos egyéb, vegyes és szubjektív vélemények szellemidézését most mellőzöm sokféle okból, az viszont az ügy szempontjából fontos, hogy én sokat és sokfélét olvastam,  nyilván ez is meghatároz(t)(z)a, hogy a helyesírásomra a hiúságig voltam-vagyok kényes. Nos, amikor 1965-ben, valamikor a tél végén, III. osztályos tanulóként „A walesi bárdok”-at  tanultuk, e hiúságom szikrájával tűzvészt okoztam. A verselemzések során Görög tanárnő a táblára írta a címet a következőképpen: „A waleszi bárdok” . Iparkodtam illendően jelentkezve, egyébként is általában udvarias stílusomban figyelmeztetni, hogy véletlenül elírta. Magából kikelve reagált: Mit képzelek én, hogy ő bármit is elírhat, eltéveszthet, ő a TANÁR, és minden úgy –és csak úgy- jó, ahogyan ő mondja, teszi. Aki nem így írja, az elégtelent fog kapni. Ezt az „affért” az követte, hogy a következő dolgozatomban a helyesírásomra gyengébb jegyet kaptam két „hiba” miatt: Első hibaként azt javította, hogy véleménye szerint az „Így” mondatkezdés estén, a nagy „Í” betűre nem kell-nem szabad az ékezetet kitenni, másik hibámul azt rótta fel, hogy az „evvel” szóhasználat helytelen, a helyes kizárólag az EZZEL. És én ezek ellen lázadtam…

     17 éves fejjel arra jutottam, hogy micsoda világ az, amiben élünk, micsoda világ az, ahol –az iskola párttitkáraként- középiskolai tanár lehet ennyi és ilyen tudással, sőt, ezt is megengedheti magának?

     Az ’56-os forradalmat –mint Ti is, 8 és fél évesen, lassan nyiladozó értelemmel- éltem meg, én viszont a budai Vár oldalában, az Ostrom utcában lakva. A házunkból a kicsit idősebb suhancok közül sokan vettek részt a harcokban, a Vár orosz ostromát ablakból láttam, a Levéltár felgyújtását, lángjait szintúgy. A november 4-i hajnali orosz ostrom során arra ébredtem, ahogyan az ablak előtt repültek a lövedékek… A családi, baráti körből, osztálytársaim, tanítónénim családjából sokakat zártak börtönbe, voltak halálra illetve életfogytiglanra ítéltek, barátaim közül sokak családja tűnt el számomra külföldre menekülve. Ezek máig élő emlékek –hát még 1965-ben, csupán 9 évvel a forradalom leverése után? És akkor azt kellett megtapasztalnom magamnak is, hogy micsoda világ az, amiben élünk, micsoda világ az, ahol –az iskola párttitkáraként- középiskolai tanár lehet ennyi és ilyen tudással, sőt, ezt is megengedheti magának?

    Mindezek generálták bennem az ELLENÁLLÁST. Megfogalmaztam egy 12 pontból álló röpiratot, amit édesapám írógépén „sokszorosítva” (ma már ez is nevetséges, hiszen összesen 16 példányig jutottam!) osztogattam Nektek is, másoknak is, akikről úgy gondoltam fogékonyak a témára. Egyetlen példánya –a házkutatást is megúszva- a ’80-as évek végén még megvolt, de sajnos azóta az ítéletemmel illetve az iskolai papírokkal együtt elkallódott. Nehéz volt úgy dugdosni, hogy rajtam kívül senki ne találhassa meg, hiszen az egész történetről kellett mélyen hallgassak, hiszen így is „másodrendű állampolgár” voltam…

     A 12 pontból álló követelések 1990-ben maradéktalanul teljesültek. Megfogalmazásukban nyilvánvalóan szerepelt minden, a Forradalomhoz kötődő élményem és olvasmányom  is, mai eszemmel visszagondolva is messze meghaladták egy 17 éves gyerek gondolatait. Néhányra emlékszem:

• A szovjet csapatok vonuljanak ki Magyarországról!
• Szűnjön meg a kommunista párt egyeduralma, legyen választási lehetőség!
• Szűnjön meg a vallásellenes propaganda!
• Szűnjön meg az orosz nyelv kötelező oktatása!

     Nem kétséges, hogy abszolút gyerekes naivitás volt a teljes „akció”, de a tartalma, mondanivalója nem! És rendkívül lényeges momentum, hogy minden követeléssel csupán a politikai monopólium ellen tiltakoztam, egyetlen olyan gondolat, szóhasználat sem volt benne, ami ellenkező ideológiájú diktatúra igényét fogalmazta volna meg!

     EZT a röpcédulát valaki valahol valahogyan jelentette az Iskola igazgatójának (vagy közvetlenül a rendőrségnek?), de valójában máig nem tudjuk, hogyan derült ki annak eredete és hogyan generálódott ez a helyzet!  Ma már visszatekintve magam is úgy gondolom, az adott kor által determinált játékszabályok szerint nem is nagyon tehettek volna mást, másképpen!

     Szamos Géza igazgató úr sem igen tehetett mást –hogy a lelke mélyén hogyan gondolta, máig nem tudom. Telefonált Édesapámnak és a rendőrségnek,  és 1965. május 6-án délelőtt ½ 11-kor, matematikaóráról kihívtak az igazgatói irodába. Ott várt már édesapám is, akivel egy szót sem válthattam, és elvitt a politikai rendőrség. Este hazavittek házkutatást tartani –nem hallgathatom el azonban azt sem, hogy abszolút kulturáltan zajlott! (Máig emlékszem a nevére: Báder Attila főhadnagy volt !) Megkérdezték a szüleimtől, hogy kívánnak-e szomszédot tanuként behívni, vagy inkább diszkréten kezeljék (nyilván az utóbbit kérték!), és megkérdezték, melyik az én szekrényem-azon kívül semmihez sem nyúltak! És a végén még kiengedtek a konyhába ,  Édesanyám még készíthetett számomra gyorsan egy bögre kakaót, amit gyorsan megihattam…

     A házkutatás végeztével egyenesen mentünk tovább Varga Géza osztálytársamért, másik gyanúba került osztálytársamért  a Bp. XII. Hajnalka utcába, GPS nem volt akkor –én kellett segítsek odatalálni….Rám a sofőr vigyázott a kocsiban addig, amíg a két rendőrtiszt hozzájuk is bement, és őt is megbilincselve vezették ki. A Bp. II. kerületi Rendőrkapitányság melletti Ifjúság- és Gyermekvédelmi rendőrségi épületbe vittek minket, ahol fél éjszakai várakoztatásunk után megkezdődtek a kihallgatásaink.

 

LEBUKTAM!

 

     Június 9-ig voltam a rendőrségi fogdán. Kezdetben alezredesi rendfokozatú rendőrtiszt foglalkozott velem, nagyszabású összeesküvő hálózatot próbáltak rám bizonyítani. Jó iskola, nehéz feladat volt párhuzamosan érvelve bizonyítani, mit miért írtam, hogy meggyőzzem őket, valóban én és csak én fogalmaztam az egészet – emellett pedig megbánást mutatni, miszerint csupán gyerekes meggondolatlanságommal értem félre „társadalmunk még átmenetileg meglévő problémáit”.

     Egyszer éppen kihallgatásról vittek vissza a fogdába, amikor a folyosón szembetalálkoztam dr Görög Klára tanárnővel. Mint utóbb kiderült, az iskola számos tanárát (esetleg mindet? Nem tudom!) kihallgatták az ügyben. Én nyilvánvalóan illendően köszöntem neki – ő megvetően rám nézett majd visszaköszönés nélkül elfordult.

     Ez volt az a pillanat, amikortól fogva, másnaptól, a kihallgatásaimon egyértelműen őt nevesítettem kiváltó okként:  Micsoda világ az, amiben élünk, micsoda világ az, ahol –az iskola párttitkáraként- középiskolai tanár lehet ennyi és ilyen tudással, sőt, ezt is megengedheti magának?

     Nyilván ez (is?) szerepet játszott abban, hogy ő hamarosan elkerült innét, nem tudom hová. Azt tudom, hogy a párttitkári pozícióban Lambert Ferenc tanár úr követte. Vele már csak akkor találkoztam, amikor a Markóban voltam előzetes letartóztatásban, akkor is valami ügyészi kihallgatás (előtt? után?) voltunk, amikor a folyosón szembetalálkoztunk. Nyilvánvalóan neki is köszöntem, azonnal felém fordult és kezet nyújtott! És látva, hogy meg vagyok bilincselve, még ő jött zavarba…

1965. augusztus 30-án, dr Fehérvári Lívia tanácselnök vezetésével volt a bírósági tárgyalásom első napja, rendkívül jól esett, hogy ezen –az iskolából lógva- Schell Laci barátom is megjelent. Az ítélethozatalt szeptember 4-re, emlékeim szerint szombatra napolták. A Btk 127 § a), b), és c) bekezdései szerint a Magyar Népköztársaság alapintézményei, valamint szövetségi- és baráti kapcsolatai ellen irányuló, sokszorosítás útján elkövetett izgatás bűncselekményéért 6 hónap börtönbüntetésre ítéltek. Az eredeti vádban ugyan szerepelt a szervezkedés is és 8 hónap volt az ügyészi indítvány, de mivel Varga Géza „bűntársam” ellen ejtették a vádat –hiszen valóban én írtam a röpcédulákat-, elfogadta a Bíró ügyvédem érveit, miszerint egyedül nem lehet szervezkedni, és 6 hónapra ítélt. Hétfőn, szeptember 5-án letelt a 4. hónapom az előzetesben, s így harmadkedvezménnyel, a maradék 2 hónapot felfüggesztve hazamehettem.

     A XI. kerületben, a Budaőrsi úton laktunk, a Markóból az akkor átmenetileg Moszkva térnek nevezett Széll Kálmán térig gyalog mentem, olyan jó érzés volt ismét szabadon, az emberek között, az utcán…

 

III.,

 SZABADULÁSOM UTÁN

 

     Hamarosan megkaptam az Iskola fegyelmi határozatát: a Fegyelmi Tanács döntése alapján VIII. fokú fegyelmi fokozattal illettek, ez a nehézipari miniszter felügyelete alá tartozó összes ipari technikumból történő teljes kizárás lett. Megpróbáltam Dolgozók Gimnáziuma esti vagy levelező tagozatán kérni (tovább)tanulási, érettségihez eljutható lehetőséget keresni, de azt mondták, hogy csak akkor vehetnek fel, ha a Nehézipari Miniszter hatályon kívül helyezi ezt a fegyelmi határozatot.

     Különös jelentőséggel bír, hogy Korber Ernő tanár úr különleges, örökre felejthetetlen személyiségével, akkor már a ’80. éve felé közeledő életkorából  is adódóan rendkívül sok korábbi tanítványához fűződő kapcsolattal biztosított számunkra lehetőséget a Természettudományi Múzeum Föld- és Őslénytárában szükséges kutatási munkákba bekapcsolódni. Én dr Jánossy Dénes mellett találtam meg a számomra rendkívül vonzó és érdekes szakmai perspektívát, gerinces paleontológiai kutatásaihoz olyan érdeklődéssel és szorgalommal iparkodtam „kutatási segéderő”jellegű tudásommal és lehetőségeimmel kapcsolódni, hogy őslénytani ásatásaira is meghívott. Már 1963 nyarán, az első tanévünket követően az ő kikérése alapján az Uppony mellett, a későbbi Lázbérci víztározó helyén tartott leletmentés ásatásán végeztem a nyári gyakorlatomat, majd a következő évben Tarkőn, szabadulásom  után,  pedig Felsőtárkányban i is részt vehettem az általa vezetett ásatáson.

     Még Tarkőn, 1964-ben látogatta meg az ásatást néhány kollégája társaságában dr Kriván Pál nagy tudású és tekintélyű quarter-geológus, az ELTE TTK Általános Földtani Tanszékének –közhasznú szakmai elnevezésként a „Vadász-tanszéknek”- docense. E látogatásának, ottani találkozásunknak lett folytatása, hogy Dénes bátyám ajánlása alapján „befogadott” maga mellé a Tanszékre, ahol kvázi személyi technikusaként működtem egy esztendőn át –természetesen hivatalos státusz, munkaviszony, fizetés nélkül. Ő akkor a Magyarhoni Földtani Társulatnak is főtitkára volt, bízott kapcsolataiban, bíztunk segítségében kettétört életem kiegyenesítésében.

     Végülis ehhez ő kevésnek bizonyult, lassan már számára is kompromittáló lett jelenlétem, megoldhatatlannak tűnt e feladat, viszont az ő ajánlása alapján, a Nála és Vele történt ismeretségünkre építve Papp Ferenc professzor űr, a BME Műszaki Földtani Tanszékének (valóban így hívták akkor? Ebben már nem vagyok biztos!) vezetője, sokak-sokunk szeretett és tisztelt Papp Feri bácsija  szerzett nekem állást az Útügyi Kutató Intézet kőzetmechanikai laboratóriumában.  Nagyon nagy dolog volt, hiszen bár nem számítottam büntetett előéletűnek, fiatalkorúként elítélten 18. életévem betöltésekor automatikusan megszűnt a priuszom, de a szakmai közéletben ezt nagyonis számon tartották – kompromittáló volt velem szóba állni, nekem segíteni. A másik kihagyhatatlan  név  dr Dank Viktornak, az OKGT Kossuth-díjas főgeológusának felesége, Dank Magdi, aki akkoriban a Központi Földtani Hivatal, a szakmai főhatóság  párttitkára volt.

     Ő intézte el számomra, Ő járta ki a Nehézipari Minisztériumban a fegyelmi határozat hatályon kívül helyezését.

     Neki köszönhetem, hogy még a technikum teljes megszüntetése előtt, levelező tagozaton, az  utolsó évfolyamba kapcsolódva   elvégezhettem a IV. osztályt is, illetve ennek előfeltételeként osztályozó vizsgát tehettem a III. osztály anyagából –hiszen a letartóztatásom (május 6.!) miatt 213 óra volt az azévi hiányzásom, így ehhez igazgatói engedély kellett. Már az osztályozó vizsga is különleges élményeket tartogatott, ahol bizony tudásom vagy nemtudásom lényegtelen részletkérdésnek tűnt… Bersényi Iván tanár úr személyes gyűlöletét palástolni se próbálta, míg  pl Kovács József  tanár úr rokonszenve, egyetértése és együttérzése is kiviláglott minden szavából –uyanakkor meg is mondta, hogy 2-esnél, elégségesnél jobbat nem adhat, ugye, megértem….

     Nem hagyhatom megemlítés nélkül azonban azt az „epizódot” sem mindennek az értékeléséhez, hogy még Dank Magdi fellépése, segítségnyújtása előtt, amikor önmagam próbáltam kijárni a normál életbe visszavezető utat, eljutottam a Nehézipari Minisztérium személyzeti főosztályvezetőjéhez is, a nevére –sajnos- már nem emlékszem. Ő kerek perec a szemembe mondta: Nézze. A Geológiai Technikumba évente 3-400 gyerek jelentkezett, ebből felvettünk 30-33-at. Ezek közül maga az egyetlen, aki tanujelét adta annak, hogy ellensége a társadalmunknak. Akkor miért pont magának engedélyezzük az iskola befejezését, a továbbtanulás lehetőségét? Nézze meg, hányan vannak, akikkel soha semmi ilyen probléma nem volt!

1967. márciusában szakmai ismeretségek, kapcsolatok alapján ajánlatot kaptam, hogy menjek dolgozni a Magyar Állami Földtani Intézetbe, ami akkor hatalmas befogadója volt a geológus technikusoknak is, hiszen gyakorlatilag minden geológusnak volt egy személyes kisegítő technikusa is. A megbeszéltek alapján április 1-től kértem az amúgyis hónapról hónapra hosszabbított szerződésem megszüntetését az Útügyi Kutató Intézetben- a múszaki kőzettan távol állt érdeklődésemtől, örültem a szakmai fejlődés lehetőségének. Április 1-én a munkakönyvemmel a zsebemben –a megbeszéltek szerint- jelentkeztem a MÁFI-ban, ahol a közismert személyzeti főnök, Ballabás Sanyi bácsi addigra már minden számára fontosat tudott rólam, hiszen a Technikummal napi kapcsolatban álltak. Szemrehányással fogadott, miért nem tájékoztattam őket börtönviselt múltamról, hogy gondolom, hogy egy ilyen előkelő intézetben számomra hely lehetne… Szó szót követett, végülis teljes kétségbeesésemben felhívtam Dank Magdit, elpanaszolva a  történteket, teljes reménytelenségemet és kiszolgáltatottságomat. Nem ragozom, felvettek még aznap….  Felvettek, a Geokémiai Laboratóriumhoz tartozó kőzettörő, mintaelőkészítő múhelybe….

     Bár önmagában a munkám  nem sok szakmai kihívást rejtett magában, sok életreszóló barátságot köthettem itt megismert, nagyrabecsült emberekkel, de a saját személyes helyzetemet jól jellemzi néhány olyan történet, amit nemcsak a derű, hanem az utókor okulása céljából sem szabad elfelejteni.

     A Főosztály vezetője Földvári Aladárné Mici néni nagy tudásű és tekintélyű egyetemi tanár volt. helyettese pedig Járányi Pista bácsi. Pista bácsi szakterülete a biogeokémia (vagy geobiokémia?) volt, mindenféle szinesfém-dúsítás baktériumok segítségével, személyében pedig pártvezetőségi tag is. Nem tudom, sose próbáltuk ellenőrizni, de a közhiedelem szerint eredeti szakmája szerint cipőfelsőrész-készítő volt… Szintén a közvetlen munkatársainak a véleménye szerint minden 5. évben kifesttette a laboratóriumát, aminek a során mindig a legfontosabb lombik tört el, amiből az eredményei már bizonyíthatóak lettek volna….

     Ma már, mindnyájunk zsebében mobiltelefonnal nehéz elhinni az akkor telefon-helyzetet, de Ti, kedves osztálytársaim,  ezt még biztosan tudjátok. Az Intézetnek rendkívül kevés városi vonala volt, nagyon nehéz volt ki- vagy be- telefonálni. A Geokémiai Főosztály vezetőjének, Mici néninek volt egy közvetlen telefonja a szobájában, és a Főosztály valamennyi dolgozója számára –a laboratóriumokkal együtt ez talán 30-40 ember is lehetett- egy ün. „házi vonal” egy hallszerű előszobában, ahonnét több kutatói szoba ill. laborhelyiség nyílt. Ezen a telefonon volt lehetőségünk mindnyájunknak minden telefonos ügyünket intézni, ha szerencsésen és türelmesen kivártuk egymást, illetve amíg az állandóan foglalt központon keresztül „városi vonalhoz” jutottunk.

     Pista bácsi egyszer a telefon ügyében is magához szólított. Fiam, -mondta- én jobban szeretlek téged, mint a saját fiamat, de meg kell értsed, éppen ezért aggódom érted! Értsd meg, ha te telefonon randevút beszélsz meg egy kislánnyal, akkor is mindenki arra gondol, hogy konspirálsz! Ne telefonálj!

     A Főosztály egyik szervezeti egysége a Színképelemző Csoport volt, amelyet Zentai Péter vezetett –egyike azoknak, akikkel életreszóló barátságba kerültem, korai halála a tudománynak is nagy vesztesége, de nekem is. 1967. Szilveszter napján –akkor még délig az is munkanap volt- az évbűcsűztatás „hangulatában”  Péterrel valahogyan az a téma került elő, hogy mindnyájan ismerjük az éjszakai erdőt, annak sejtelmes szépségét – de milyen lehet az TÉLEN? Próbáljuk ki! Néhány kollégával együtt megegyeztünk egy vagy két héttel későbbre, szombatról vasárnapra virradóra egy éjszakai kirándulásban, a Holdvilág –árokba. Bár közel 20 fokos hideg és térdig érő hó lett addigra, olyan pompásan sikerült, hogy rendszerbe iktattuk: Minden hónapban, holdtöltéhez legközelebbi szombat éjszaka kirándulni megyünk!

     Néhány hónap elteltével az Intézet pártbizottsága elé került a téma: A politikailag megbízhatatlan Verrasztó szervezésével, részvételével olyan éjszakai kirándulásokra mennek a munkatársak, ami ideológiailag veszélyes lehet, nem szerencsés… Többek között Pétert is „behívták”, és nem megtiltották ugyan, de „nyomatékosan kérték”, hogy ne kockáztassa tudományos karrierjét ilyen támadási felületekkel, jobb volna, ha a továbbiakban ezeken nem venne részt… Mindennek végülis úgy sikerült véget vetni, hogy a MÁFI-ból nem sokkal azelőtt a Központi Földtani Hivatal főosztályvezetőjévé avanzsált Bohn Péter bement az illetékes elvtársakhoz, és elmondta, ő kizárólag azért vesz részt ezeken az éjszakai kirándulásokon, hogy ellenőrizzen bennünket. Bohn Péter párttag volt, így ez teljes megnyugvást eredményezett…

     Mint láthatjátok, sok vidámsággal is megfűszerezve telt az az idő, amit 1967. április1- től a MÁFI-ban dolgozhattam, de azért egy percre sem hagyták, hogy elfelejtsem, én valójában a nép ellensége vagyok. Közben azonban már levelező tagozaton végeztem a Technikum IV. osztályát –soha nem fogom elfelejteni Dank Magdi kedves személyét, emberségét, bátorságát. Nélküle talán ma se lehetne meg az érettségim… Nos, mindezek közben közeledett a tanév vége, készültünk az érettségire. Osztálytársaim ezt könnyen vették, hiszen gimnáziumi érettségije mindüknek volt már, csupán a technikumi szakképesítésre volt szükségük, de nem így nekem.

1967. május közepén –éppen akkor, amikor szabadságra készültem az érettségire tanulni- behívott Ballabás Sanyi bácsi személyzeti főosztályvezető, és közölte velem, hogy június 1-től nem fogják meghosszabbítani a szerződésemet, keressek más állást. Mint számomra a kétségbeesett próbálkozásaim során kiderült: Akkor váltották le Dank Magdit párttitkári tisztségéből…

      Dudich Endre, Bandi bátyám volt az, aki –az Intézetben megismerve- menekülőutat tudott számomra keríteni. Beajánlott Erdélyi Miska bácsinak, aki ugyan nem a saját közvetlen környezetében a VITUKI-ban talált lehetőséget, de az ő kérésére Urbancsek János főgeológus azonnal felvett az OVH Vízkészletgazdálkodási Központ Vízföldtani Felügyeletére. Politikai szeplőmről sose esett szó, azt pedig nem is tudom, hogyan sikerült árnyékban tartanom, hogy nincsen meg a technikusi oklevelem. Mindenki elhitte, hogy megvan,  június 1-től munkába léptem, de rögtön betegállományba is mentem leérettségizni. Megbuktattak,  már nem is tudom mikből, de több tárgyból is. Bersényi tanár úr történelemből biztosan.

     A következő tanév végén, 1969-ben, az utolsó levelező évfolyammal tehettem pótérettségit, akkor már átmentem, elégséges technkusminősítést kapva (elérve?).Ismételnem kell: Bersényi Iván tanár úr leplezetlen személyes gyűlöletében szinte sziszegve beszélt velem, palástolni se próbálta, míg  több tanár  rokonszenve, egyetértése és együttérzése is érezhető volt – de félelmük is.

Ne keressetek egyetlen érettségi tablóképen se….

IV.,

 HOGYAN TOVÁBB?

 

     Az Urbancsek János irányításával kialakított szellemi műhely emberileg is, szakmailag is komoly iskola volt, sokat tanultam ott és sokat köszönhetek Mindnyájuknak – de erről majd később. Mindenesetre hamar sikerült elfogadtatnom  magamat, úgyhogy nem volt kérdéses, támogatást kapok továbbtanulási szándékomhoz. De hol és hogyan az elégséges érettségi bizonyítványommal???

     A kézenfekvő „geológus” szakot eleve kizárta ez a tény, hiszen ilyen „adottsággal” már a jelentkezéskor kiröhögtek volna. Az érettségi eredmény pedig valahogyan része volt a felvételi pontoknak is, így tehát kizárt volt, hogy akár csak meg is közelítsem a szükséges minimális ponthatárt is. A hozzám, technikumi tanulmányaimhoz, érdeklődésemhez, ambícióimhoz közel álló természettudományi szakokon esti vagy levelező tagozat nem volt, ezeknél nem számított volna bele a felvételi pontszámításba az érettségi eredménye. Műszaki irányt eleve kizárt ilyen irányú teljes antitalentumom.

     Az esélyeket, lehetőségeket mérlegelve láttam meg azt, hogy az ELTE TTK-n földrajz-térképész szakon bevett gyakorlata van az egyéni levelező –ként történő egyetemi hallgatói, diplomaszerzési lehetőségnek. Mint utánanéztem, ennek jogszabályi elvárása az volt, hogy a felvételizni szándékozónak már a jelenlegi munkaköréhez, beosztásához volt szükséges az egyetemi diploma, felvételi követelményként az adott tanévben legalacsonyabb pontszámmal még bejutóval azonos eredményt kellett elérni. Ezzel a lehetőséggel elsősorban katonatisztek éltek, részben azért, mert előrehaladásukhoz szükségük volt polgári diplomára is, de ez volt a szakmai  háttere az igen magasszintű katonai térképészeti tudásnak, tevékenységnek is.

     Elhatároztam, hogy megpróbálom. Kérésemre-kérdésemre Urbancsek János azt mondta, hogy természetesen támogat, írjam meg az ajánlólevelet, ő aláírja. A fentebb vázolt ismeretek birtokában ebben nem magamat dícsértem –mint ahogyan azt ilyenkor általában szokták-, hanem olyan csúsztatásokkal éltem, amiből a felületes olvasó számára úgy tűnt, mintha a geológus technikus szakképzettségemmel betöltött „előadó” munkakörömhöz már elvárás volna az egyetemi végzettség. Urbancsek János állami címeres körbélyegzőjéhez pedig a következő volt a hivatalos aláírás: Dr Urbancsek János főgeológus, a Vízföldtani Felügyelet vezetője. Rajtunk kívül senki sem tudta, hogy ez valójában csupán főosztálya egy nagyobb állami hivatalnak…  A felvételi kérelemhez, kitöltött űrlapokhoz pedig egyszerűen „elfelejtettem” mellékelni az érettségi bizonyítványomat. Számítottam rá, hogy mindenki az egyéni levelezőre irányuló szándékkal, kérelemmel lesz elfoglalva, és közben elsikkad annak az okiratnak a hiánya, melynek megismerése nyilvánvalóan mindenhonnan örökre kizárt volna  - ez nem volt kétséges. Bejött. Hamarosan megtudtam, hogy mivel a térképész képzés csupán 3 éves kiegészítő szak,  és az 2 év múlva fog indulni, ahhoz nem kell most felvételi vizsgát tegyek, csupán a földrajzhoz.

     Eljött annak az ideje is, megkaptam  FÖLDRAJZ tanári szakra szóló értesítést, behívót, és a helyszínen ott, az írásbelit követően, a szóbeli FÖLDRAJZ felvételi vizsgára behívottan megjelent egy bizottság, MATEMATIKA szó- és írásbeli felvételi vizsgáztatásomra, a TÉRKÉPÉSZ szakhoz szükségesként!

     Vizsgaeredményem földrajzból  jeles, matematikából közepes lett, így egy ponttal  lecsúsztam az 1970-ben legalacsonyabb pontszámmal még felvett nappali hallgatóhoz képest, a felvételi vizsgán nem felelt(em)  meg, felvételi kérelmét elutasítjuk –jött a döntés. Nagyon kétségbe voltam esve, fűhöz-fához rohangáltam  igazságot keresni. Eljutottam Kahulits Lászlóhoz, a Minisztérium Felsőoktatási Főosztályának vezetőjéhez is, aki akkor a (Művelődési? Oktatási?)  Minisztérium párttitkára is volt. Megkérdezte a szemembe nézve: Mondja, a matematika követelmény meghaladta az érettségi szintet? Ha nem, akkor mit akarok… Erre azt válaszoltam, örülök, hogy a kínai nyelv egyelőre még nem érettségi követelmény, mert így nem kell arra számítsak, jövőre azt kérdezik a földrajz szak felvételi vizsgáján…. De természetesen beadtam a fellebbezésemet, a releváns dokumentumok másolataival bizonyítva, hogy másból vizsgáztattak, mint amire behívtak.

     Fellebbezésemet egy informális, családi kapcsolat révén is meg kívántam (meg tudtam!) erősíteni – Öveges József  piarista szerzetes-tanár, a fizika népszerűsítésével oly közismertté vált „Öveges professzor” rokonom volt, anyai nagyanyám –Öveges Gizella- unokatestvére. (Bár nem releváns, de közismertsége okán itt is is meg kell örökítsem: Az ő nagybátyja, Öveges Kálmán, édesanyám nagyapja, a „katolikus tanítók atyja” volt a győri Tanítóképző igazgatója, akinek a nevét a 2000-es évek elején fel is vették: NyMagyarországi Egyetem Győri Tanítóképző Főiskolai Kar Öveges Kálmán Gyakorlóiskola. Az ELTE rektora ez időben Nagy Károly fizikus professzor volt –Jóska bácsi jó kapcsolatban volt vele. A fellebbezésem beadásával egyidőben levelet írt neki „Tisztelt Rektor Úr, kedves Barátom! Nem tudom, az Általad vezetett egyetemen hogyan történhetett olyan disznóság, hogy valakit másból felvételiztessenek, mint amire behívják” – kezdettel.

    Kétségbeesett rohangálásom, fűhöz-fához kapkodásom közben egyszer egy volt technikumi –már levelezős- osztálytársammal, Fetter Gézával  találkoztam. Akkor már olyan lehettem messziről rámnézve is, mint az űzött vad,  rögtön faggatni kezdett, mitől, miért. Ömlött belőlem a keserűség, a panasz, és nyilvánvalóan nem titkoltam, hol is tartok éppen. Felajánlotta: Kérjek tanácsot a lányától, aki adminisztrátor a TTK Dékáni Hivatalában.  Ez meg is történt, ígérte, Ő is tanácsot kér a barátnőjétől, aki pedig éppen Nagy Károly rektor titkárnője.

     Mint utóbb megtudtam, 1970. szeptember 7-én volt a rektori tanácsülés, ahol az én fellebbezésem is terítékre került, de az ilyen ügyekkel foglalkozó rektorhelyettest éppen akkor kihívták telefonhoz, amikor  „rám” került a sor. Egyértelmű volt kellően dokumentálva az igazam, helyt adtak a fellebbezésemnek. A  rektori tanácsülés jegyzőkönyvét másnap gépelte le a titkárnő, és bevitte aláiratni az ilyen ügyeket szokásosan intéző rektorhelyetteshez, aki megdöbbenten meredt rá: Mit csináljunk? Megígértem a Kahulits elvtársnak, hogy a Verrasztót nem vesszük fel!

     A titkárnő esze a helyén volt: Bevitte Nagy Károly professzor úrhoz: Rektor Úr! Most mit válaszoljunk Öveges professzor úrnak, akinek teljesen igaza van? A rektor pillanatnyi töprengés után visszakérdezett: Kinek van joga ebben dönteni? A Minisztériumnak vagy nekem? –Természetesen Rektor Úrnak –hangzott a válasz, minden esti és levelező ügyben ez így volt. Hozza be, én aláírom! Én nem ígértem a Kahulitsnak semmit!

     A felvételi okiratomat  Rektor Úr saját maga írta alá (mimdenki másét, akkori döntést a rektorhelyettes!) így megkezdhettem egyetemi tanulmányaimat.

 

V.,

 

EGYETEMI HALLGATÓKÉNT

 

     Máig hálát adok A Jóistennek –többek között- azért is, hogy munka mellett végeztem az egyetemet. Nemcsak azért, hogy végezhettem a vázolt előzmények után, de azért is, hogy –a nappali évfolyamtársaimhoz képest sokkal kisebb idő- és energiaráfordítási lehetőséggel, munkahelyi elvárásokkal is terhelten- világos szakmai alapokkal (KÖSZÖNET A SZABÓ JÓZSEF GEOLÓGIAI TECHNIKUMNAK, TANÁRAINKNAK, SZAKMAI ALAPJAINKNAK!) és napi szakmai feladataimba illeszthetően szembesülten az egyetemi előadások mondanivalóival és a számonkérések elvárásaival. Volt mihez kapcsolnom azok tartalmát –szemben a gimnáziumokban érettségizett nappalis, normál  évfolyamtársaimmal. Hamar letisztult bennem, hogy a vízföldtan  szakterülete valós és vonzó jövőkép számomra, amihez a Technikumban megkapott szakmai alapozásra építve az egyetemi földrajzos képzés kiváló szintézis. Mindenesetre ennek megerősítéseként már az első szemeszterben, ahogy kezdtem átlátni az Egyetem működését, először csak önmagam számára készítettem egy tervet félévről félévre beosztva, mikor milyen tárgyat szeretnék még hallgatni részben a geológusok kötelező, részben az ő, illetve a földrajzosok számára kiírt nem kötelező tárgyakból, „speckolok”-ból. Ez olyanegységes rendszert, mennyiséget és minőséget tartalmazott, hogy Láng Sándor professzor úr javaslatára és támogatásával beadtam arra irányuló kérelmemet a Dékáni Hivatalba, hogy hidrogeológus szakként nevesítve majdan a diplomámban, szakképzettségemben is megjelenjen. A földrajz szakos alapokra tekintettel végülis a Földtudományi Szakbizottság hidrogeográfus –ra módosítva elfogadta és engedélyezte ezt, így 3 szakot végeztem együtt. Ugyanakkor e kiegészítésnek köszönhetem, hogy valamennyi, az egyetemi doktori értekezésem benyújtásához-elfogadásához valamennyi, a  geológusok számára kötelező tanulmányi előfeltételem is megvolt, tehát azt az ELTE TTK Alkalmazott- és Környezetföldtani Tanszékén benyújthattam –de ez már csak 1992-ben történt.

     Az egyetemi tanulmányaimhoz fűződő személyes élményeim, emlékeim nem lehetnek e visszaemlékezés kor- és kórrajzának tárgyai,  de egy kedves, számunkra akkor világos politikai üzenetet tartalmazó, a kort jól jellemző  emlékem Klinghammer István professzor úr személyéhez is kötődik –ezt „Verrasztó Zoltán: Klinghammer professzor úr 70 éves!” címre rákeresve az interneten is megtaláljátok, az ELTE Térképtudományi és Geoinformatikai Kar honlapján.

     Az Egyetemen a tanárok részéről csupán néhány esetben, néhány tanár személyéhez köthetően voltak akkor megmagyarázhatatlannak, sokszor érthetetlennek tűnő rokon- és ellenszenvek –csupán a ’90-es évek közepén merte megmondani egy akkor tanársegédként oktató későbbi barátom –a nevét szándékosan mellőzöm, hiszen még ma is aktív!-, hogy „kaptak politikai eligazítást a személyemről, politikailag „megbízhatatlan” mivoltamról! Ez ha csak több évtizeddel később is, de segített világosan megértenem számos akkori  tanári viselkedést. Ki kell emeljem, egyértelmű személyes rokonszenvet sokkal többek részéről éreztem, mint a negatív megkülönböztetést!  Ugyanakkor ez utóbbiak közül sem hallgathatok el egy konkrétumaiban bagatell, de jellemző esetet:

1972. májusában megjelent a Természetföldrajzi Tanszék faliújságján egy hirdetmény, mely –többek között- „Budapest vízellátási problémái” címmel is diákköri pályamunka kiírását is tartalmazta. Előéletemre és a már említett, „vizes” munkahelyemre, napi munkámhoz való kapcsolatára tekintettel elhatároztam: Ezt megcsinálom, megírom. Ugyanakkor eszembe se jutott bárki oktatónak bejelenteni, bárki tanárral egyeztetni, részben azért, mert kétséges volt, tudom-e, bírom-e idővel, energiával – de hát ennek szükségét se éreztem, hiszen a saját előképzettségem és napi hivatali feladataim ehhez sokkal közelebb álltak, mint a Tanszék bármely oktatójának. Őszre elkészítettem, megírtam és beadtam. Ez egybeesett azzal, hogy az általam (is) nagyon szeretett és tisztelt Láng Sándor professzor urat nyugdíjazták –mi úgy tudtuk, azért, mert a lánya disszidált-, és a tanszékvezetést Székely András docens vette át. Láng professzor úrnak érezhetően az egyik megkülönböztetett kedvence voltam – Székely András ki nem állhatott engem. Amikor az elkészült dolgozattal megjelentem, az a kari rendszerben kényszerpályára került, de nem győzte „fikázni” –ahogyan azt ma mondanánk. Arra már nem tudok visszaemlékezni, hogyan történt, hogy mégis továbbkerült az országos pályázatra, arra emlékszem, hogy előtte behívott engem, és ellátott „jótanácsokkal”. Egerben, a Tudományos Diákkörök XI. Országos Konferenciáján az országos I. díjjal egyeértékű különdíjat kaptam (lsd. KARSZT- ÉS BARLANGKUTATÁSI TÁJÉKOZTATÓ 1973. 3). Ezt követően ismét behívott, és szó szerint a következőket mondta: Így, hogy teljesen átdolgozta, nem is olyan rossz…. Ugye, itt nem kell magyarázzam, hogy egy szót sem változtattam benne?

     A kor- és kórrajz nem értelmezhető számos személyes helyzetelemzés nélkül, ezért nem kerülhetem ki néhány munkahelyi  vonatkozás felvillantását sem. A munkahelyemen békén hagytak, elvárták a feladataim teljesítését, de konfliktusok nem voltak. Hogy ki mit tudott rólam, előéletemről, politikai „szeplőmről”, fogalmam sincsen róla, nyilván az a legbelső pártbizalmi körök információja volt csupán. De hogy ebbe valójában kik tartoztak bele,  miért és hogyan?

     Mint ma már tudjuk, 1973-ban volt egy –akkori viszonylatban jelentős- rendszerellenes diáktüntetés március 15-én. Én erről mit se tudtam –de nem tagadhatom le, hogy maximálisan megfélemlítve amúgy is kerültem minden olyan kapcsolatot, fórumot, ami veszélyeztethette volna nehezen elért konszolidációmat- így tehát nem értettem miért hivatott be a személyzeti főosztályvezető valamikor március elején. Rendkívül barátságosan, kedvesen csak azt kérte tőlem, hogy március 15-én ne hagyjam el az épületet, egyetemi előadásra se menjek. Akkor még nem értettem, miért….

     1975-ben már rámszállt a munkahelyi KISZ szervezete, mindenből kihúzom magamat, nem végzek „közösségi munkát”.  Pár évvel azelőtt csőbe húzva csináltak belőlem KISZ-tagot, korábban se „kisdobos”, se „úttörő”, se KISZ-tag nem voltam soha. A Hivatal KISZ-szervezete szervezett egy tanulmányi kirándulást, melynek bizonyos szakmai vezetési részeit rám testálták. Az előkészítő, szervező megbeszélés KISZ taggyűlés keretében történt, ahol az egyik kolléganőm felállt, és bejelentette, hogy én kérem a felvételemet, amit ő támogat. Számára jó vicc volt – én viszont nem mertem nemet mondani, ez kb 71-72-ben történhetett. Értelemszerűen a KISZ tagságom ebben ki is merült, ezt kezdték keveselleni már ’75-ben. Kemény csata lett: Kikértem magamnak a molesztálást, egyetemi elfoglaltságaimra hivatkoztam mondván: A társadalomnak ahhoz fűződik érdeke, hogy a tanulmányaimra tudjak elegendő időt és energiát fordítani és majdan minél nagyobb tudás birtokában tudjak minél eredményesebb és hasznosabb lenni. Emellett az Alkotó Ifjúság pályázatra készítettem egy dolgozatot „A földtan dialektikája” címmel, mindenek előtt támadhatatlan szovjet filozófusok megkérdőjelezhetetlen műveiből összezagyválva.  Ezt a Hivatal teljes felső- és pártvezetése is elolvasta, nem tudtak vele mit kezdeni, futott tovább, országos I. díjig!

     Az Alkotó Ifjúság országos pályázat bizonyos szint fölé jutott pályamunkáit egy országos kiállításon mutatták be, ahová nekem is el kellett mennem. A KISZ országos legfelső vezetői és a pártelit is megtekintette a kiállítást, mi, alkotók, a saját műveink mellett kellett álljunk. Egyszer csak Bersényi Ivánt vettem észre pár méterre magam mellett- görcsbe rándult gyomorral fordultam el, észre ne vegyen….

     Itt kell megörökítsem, hogy mindezt nem tudtam volna megtenni, ha közvetlen hivatali főnököm, Mártonné Czéhmester Margit –aki egyébként Hunyadi László,  most elhunyt,kedves emlékű tanárunk évfolyamtársa volt- nem biztosította volna számomra a mindenkor hivatali támadhatatlanságot munkahelyi kötelezettségeim segítségével. Alig várta, hogy elmenjek egyetemre vagy pláne szabadságra, hogy felszámolhassa restanciáimat, kijavíthassa hibáimat, befejezhesse félbehagyott munkáimat…

 

VI.,

 

EGYETEMI DIPLOMÁVAL

 

     Új életem kezdődött, azt hittem, minden megoldódott, minden saramat letakarítottam. A Hivatalban átszervezések, országos feladat-átcsoportosítások kezdődtek,  ezek következményeként 1978-ban munkahelyem megváltoztatása célszerűnek tűnt. Körülnézve a Közép- Duna-völgyi Vízügyi Igazgatóságot láttam  a legvonzóbbnak a korábbi szakmai tapasztalataimat hasznosítani, szakmai ambícióimat érvényesíteni. Megegyeztünk: Május 1-től jövök, kikérésem, áthelyezésem a megfelelő időben elindult, 3600,- Ft havi fizetés ígéretével, ennyi volt akkor ott a fizetése a diplomás kortársaknak.

     A május 1. követő első munkanapon megjelentem, a munkakönyvemmel a zsebemben jelentkeztem az illetékes osztályvezetőnél, aki megdöbbenve azzal fogadott: Miért nem mondtam, hogy az előéletem  politikai konfliktussal  terhelt? Ők így nem vehetnek fel! Szó szót követett, nem volt kétséges, hogy a kikérésem, áthelyezésem összes jogtechnikai  elvárása teljesült – így végül felajánlotta, hogy 300,- Ft –tal csökkentve, 3300,- havi fizetéssel azért mégiscsak felvesznek. És boldog lehettem….

     Erről már nem sokat kell megosszak Veletek és az utókorral: Viszonylag békében élhettem a „megtűrtek” kategóriájában, bár ennek érdekében a szakmai teljesítményem, munka- és energiaráfordításom többszöröse kellett legyen a kollégáiménak. Így pl nyelvet tanulni sose volt már időm-energiám, arra már nem futotta! Ma már sokszor hiányzik, ennek is tanulságos politikai üzenete van, hogy ’90 után kik és miért milyen helyzeti előnyökkel rendelkezhettek?

     Nemhogy a mai fiatalok számára nem ismertek és nem érthetőek a „90 előtti történések, de a korosztályunk képviselőinek zömében is olyan kép él, hogy a ’60-as években megkezdődött „kádári konszolidáció” eredményeként a ’70-es, pláne a ’80-as évekre már minden politikai megkülönböztetés megszűnt. Nekik szeretném mondani, hogy 1987-ben történt, hogy a Közép- Duna-völgyi Vízügyi Igazgatóság Vízgazdálkodási Osztályának Felszín Alatti Vízgazdálkodási Csoportja vezetőjét áthelyezték a Minisztériumba.  Engem javasoltak e magas méltóságra, majd a legfelső párt- és állami vezetés arra a konszenzusra jutott, hogy erre én politikailag alkalmatlan, megbízhatatlan vagyok, külsőt kell keresni, hívni. Másfél évig keresték, addig inkább nem is volt csoportvezetőnk, anélkül is elboldogult a hivatal…

 

VII.,

 

RENDSZERVÁLTÁS

 

     Az 1990 utáni történésekkel nem szeretnék foglalkozni, nem szeretném sem azt, hogy rólam szóljon ez a memoár a kor- és kórrajz helyett, mint ahogyan a kikerülhetetlen pártpolitikai aspestusoktól is szeretnék távol maradni. Zárásként csupán annyit, hogy a sok évtizedes munkám és annak tudományos igényű lecsapódásai, az így generálódott gondolataim vezettek arra szakmai meggyőződésre, hogy a környezetvédelem egészét valójában aktuálgeológiai rendszerként kell és lehet értelmezni –gondoljatok vissza mindarra, amire Kovács József tanár úr „általános földtan” tárgy keretében már 1962- től tanított bennünket Charles Lyell nevét és az aktualizmus elvét megismertetve velünk. Ennek köszönhetem, hogy 1990-ben, a kormányalakítás után néhány napon belül hivatott Kereszte K. Sándor Környezetvédelmi- és Területfejlesztési miniszter úr , és megbízott a környezetvédelem és vízügy feladatainak és intézményrendszerének szétválasztásában tanácsadó „miniszteri biztosi” feladatokkal.  Sajnos, a szakmai  logikákat ebben is felülírták a politikai érdekek és szempontok, de ez ismét idegen a Szabó József Geológia Technikumban megkezdődött kor- és kórrajzunk célkitűzéseitől. Mindenesetre azzal, hogy 1991. április 1-től az önállósuló Közép-Duna-völgyi Környezetvédelmi Felügyelőség igazgatója lettem-lehettem, új lehetőségek és nehézségek vártak  rám –ezt sem volt könnyű tanulni.

1.1.1                 Talán a Technikum történelmi emlékeihez is hozzá kell tartozzon, hogy a Földtani közlöny - 121. köt. 1-4. számában . (1991.) – (EPA epa.oszk.hu/.../EPA01635_foldtani_kozlony_1991_121_1-4_221-250.p..) is megjelenhetett a következő hír is:

 

„A köztársasági elnök által adományozott 1956-os emlékérem és emléklap kitüntetést dr. Szentgyörgyvölgyi Péter köztársasági megbízott nyújtotta át a budapesti Városházán KORIM Kálmán és VERRASZTÓ Zoltán kollégá­inknak. Korim Kálmán pedig egyike volt szakmai támogatóimnak, egyetemi szakdolgozatom konzulenseinek….

 

 

Budapest, 2016. október 22.

 

 

 Verrasztó Zoltán fontosabb munkái ill. konferencia-előadásai ( 48db publikáció eredetileg mellékelve (SZERK.)).

 

 

 

  .